Greta Thunberg: Asperger és aktivizmus

Kissé meglepett, hogy Greta Thunberg, a 16 éves Asperger-szindrómás klímaaktivista még egy autizmus témájú oldalon is kap támadásokat. Más oldalakon persze jóval többen vannak, akik nemtetszésüknek adnak hangot, sokan köztük nem valami kulturált stílusban. Bár Greta Thunberg saját bevallása szerint – szerintem nagyon helyesen – ignorálja a személyeskedő támadásokat, néhánynak azért nézzünk mögé.

“Greta Thunberg egy beteg kisgyerek. Igen, beteg: Asperger-szindrómás.”

Egy 16 éves fiatal nem kisgyerek. Egy ilyen korú fiatalt maximum a szülei nevezhetnek kisgyereknek, akik részéről ez egyfajta becézés. Greta Thunberg azonban néhány év elteltével felnőtt nő lesz. A rengeteg róla szóló cikk alatti kommentekből látható, hogy általában azok nevezik őt kislánynak vagy kisgyereknek, akik valamilyen okból nem szimpatizálnak vele és kiskorúsítással próbálják hitelteleníteni a nyilatkozatait és a tetteit.

Ami az autizmust illeti:
Ha valaki laikusként betegségnek nevezi az autizmust, az nem probléma, azonban aki az autizmusra hivatkozva vonja kétségbe egy másik ember szavahihetőségét vagy tetteinek helyességét, annak illene utánanézni, mi is valójában az autizmus.

A hivatalos megnevezése: autizmus spektrumzavar. Nem betegség. Az autizmus szakma, az orvostudomány, a szakirodalom sem tartja annak. Azonban nem csak orvosi megközelítés létezik. Világszerte egyre erősebbé és meghatározóbbá válik egy másfajta szemlélet, a neurodiverzitás elve, amely arra épül, hogy az emberi létezésnek sokféle természetes variációja van, amelyek mindegyike ugyanúgy értékes és tiszteletben tartandó. A mozgalom nem tagadja az autizmussal járó hátrányokat, azonban nem csupán deficitek összességének láttatja az autizmust, hanem egy másfajta képességprofilnak a maga előnyeivel és hátrányaival. Ennélfogva egy autista ember világlátása, szemléletmódja nem kevésbé értékes, mint bárki másé és nem negligálandó csak az autizmusra hivatkozva.

Maga Greta Thunberg így reagál arra, hogy sokan az Asperger-szindrómájára hivatkozva próbálják hitelteleníteni:

“Amikor a gyűlölködők a kinézetedbe vagy a különbözőségeidbe kötnek bele, az azt jelenti, hogy már nincs mit mondaniuk. És akkor tudod, hogy győztél!
Asperger-szindrómás vagyok, ami azt jelenti, hogy néha kissé különbözöm az átlagtól. A különbözőség pedig – megfelelő körülmények eseten – szupererő.
Nem azért vállalom nyilvánosan a diagnózisomat, hogy mögé bújjak, hanem mert tudom, hogy sokan még mindig ‘betegségnek’, de legalábbis valami rossznak tartják. Higgyétek el, korábban engem is korlátozott a diagnózisom.
Mielőtt elkezdtem az iskolai sztrájkot, semmire nem volt energiám, nem voltak barátaim és nem beszéltem senkivel. Csak ültem otthon egyedül és még étkezési zavaraim is voltak.
Mára mindez már a múlt, ami annak köszönhető, hogy értelmet találtam egy olyan világban, ami sokak számára gyakran tűnik értelmetlennek.”

“Az autizmusa ellenére…”

A Greta Thunbergről elismerően beszélők között rengetegen vannak, akik azért dicsérik, mert “az autizmusa ellenére” ilyen teljesítményt képes nyújtani. Ő maga azonban azt vallja, hogy az autizmusa nemhogy hátráltatja, hanem épp segíti a céljai elérésében.

“Nem tudja, mit csinál. Csak kihasználják.”

2018-ban Greta Thunberg, megtagadva az iskolába járást, egymagában kezdett sztrájkba a svéd parlament előtt azzal a céllal, hogy így gyakoroljon nyomást a svéd törvényhozókra a választások alatt. Nehéz lenne erre azt mondani, hogy mások nyomására tette, ráadásul egy kartontáblával üldögélő fiatal lány önmagában nem tűnik hatékony kampányeszköznek. A nemzetközi média csak hosszabb belföldi médiafigyelem után kapta fel az ügyet és segítette Greta Thunberget abban, hogy az általa képviselt ügy szószólójává válhasson. Nyilván vannak ma mögötte, akik segítik őt, hisz a szerepe mára már jóval túlnőtt azon, amire egymagában képes lenne, azonban abban, hogy idáig eljuthatott, kulcsszerepe volt és van az elszántságának, akaraterejének, a jövője miatti aggodalmának és nem utolsó sorban a komoly, tájékozottságon alapuló tudásának.

Térjünk vissza itt is néhány mondat erejéig az Asperger-szindrómára. Legtöbb érintettnek van egy (vagy több) speciális érdeklődési területe, amire rengeteg időt és energiát áldoznak. Greta Thunberg 9 évesen figyelt fel a klímaváltozás témájára. “Én órákig képes vagyok ugyanazzal foglalkozni” – nyilatkozta. Egy elkötelezett aspergerest aligha lehetne rávenni arra, hogy olyan szinten képviseljen egy számára érdektelen dolgot, mint ahogyan Greta Thunberg áll ki a klíma védelméért.

“Nem fogja bírni.”

Nem tudhatjuk, mennyit fog bírni és nem is a mi dolgunk helyette eldönteni. Nagy hiba lett volna azonban a szülei részéről megakadályozni, hogy tehessen egy számára fontos ügyért, mert ezzel azt üzenték volna neki, hogy nem tartják kompetensnek abban, hogy önálló döntéseket hozzon. Ráadásul az intenzív érdeklődéshez köthető tevékenységek kiváló alkalmakat biztosíthatnak egy aspi fiatalnak ahhoz, hogy átlépje a saját korlátait (ahogy az a fenti idézetből is kiderül) és ezáltal magabiztosabbá, öntudatosabbá váljon, ami a jövőben is csak hasznára fog válni. Greta Thunberget sokan támadják, azonban jóval többen értenek egyet vele. Csakis ő maga tudhatja, hogy mennyit képes vállalni és bármikor dönthet úgy is, hogy csökkenti a szereplések számát vagy akár teljesen visszavonul. Azt gondolom, hogy Greta Thunberg az autisták, illetve az autista gyerekeket nevelő szülők számára is követendő példa lehet, hiszen élő bizonyítéka annak, hogy az autizmus nem jelent feltétlenül hátrányt egy ember életében, hanem megfelelő támogatással az egyén lényegében bármit elérhet.

A fotók a 2019-es ARC kiállításon készültek.

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás

Légy önmagad – de ne úgy!

Ha megemlítem valakinek, hogy autista vagyok, az illető csak hebeg-habog, zavarba jön, nem tudja, mit mondjon – de a neurotipikusok szerint az autisták azok, akiknek kommunikációs nehézségeik vannak.

A neurotipikusok szerint az autisták fekete-fehéren gondolkodnak – de szintén ők azok, akik szerint az autisták nem úgy játszanak, ahogy “kell”, nem úgy interaktálnak, ahogy “kell” és olyan módszereket alkalmaznak, amelyek “helytelenek”.

A neurotipikusok szerint az autistáknak nincs empátiájuk, ugyanakkor ők rendszerint képtelenek empatizálni az autistákkal.

Az emberek azt mondják, légy önmagad, de ha egy autista önmagát adja, kritizálják érte.

Vannak, akik szerint az autisták bármit meg tudnának tanulni, csak akarniuk kellene – ők viszont a kisujjukat sem akarják mozdítani annak érdekében, hogy jobban megismerjék az autizmust.

Akik arra panaszkodnak, hogy a nem dolgozó meg a felügyeletre szoruló autisták csak terhet jelentenek a társadalomnak (mert “nekik kell őket eltartani”), általában hallani sem akarnak arról, hogy inkluzív környezetté váljon a munkahelyük vagy hogy a gyerekük osztályába autista tanuló kerüljön.

Az autisták sokszor tartanak attól, hogy egy viccesnek szánt megjegyzéssel akaratlanul megbántanak valakit, ha pedig ez előfordul, kellemetlenül érzik magukat. Ők viszont mások szerint nem vehetik rossz néven, ha valaki rajtuk vagy az autizmuson gúnyolódik, mert az “csak vicc” (és különben sem értik a viccet, mert autisták).

Egy autistának olykor nehezére eshek mások ki nem mondott szándékait átlátni, ami szerintük az ő hibája, mert gyengébb ez a képessége. Ugyanakkor másoknak is is nehezükre esik őt megérteni, de szerintük ez is az ő hibája, mert nem kommunikál világosan.

Szinte csak olyan emberek vannak körülöttem, akik semmit nem úgy értenek, ahogy mondják, nem tudnak egyetlen dologra koncentrálni, fura célzásokat tesznek és folyton a szemgolyóimba bámulnak – de szerintük én vagyok az, aki fura.

A neurotipikusok azt mondják, az autisták ufók – rossz bolygón landoltak és ezért nem értik a világot. Én viszont úgy érzem, mintha egy csomó űrlény landolt volna az én bolygómon és meg akarnának győzni arról, hogy nem értem a saját világomat.

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás

A természetben

Egy vidéki kisvárosban nőttem fel. Rengeteget jártunk kirándulni, közelre és távolra, szűk családi körben és nagyobb csapattal. Aztán amikor egyetemistaként a fővárosba kerültem, a természetközeli élmények szinte teljesen elmaradtak. Jó aspiként nem is akartam olyan helyre menni túrázni, amit egyáltalán nem ismerek – aztán amikor egy természettudományos érdeklődés hatására ismét elkezdtem egy hasonló érdeklődésű emberből álló csapattal a természetbe járni, akkor tudatosult igazán, mennyire hiányzott valami: az a hely, ahol nem szorongok, nem gondolok a hétköznapokra és az éppen aktuális problémákra, ahol teljesen fel tudok töltődni. Ez pedig a természet és az erdő.

A természetbe kijutni egyszerű. Még Budapest belvárosában sincs olyan hely, ahonnan egy órán belül ne lehetne egy erdős területre jutni. Nem kell feltétlenül messzire menni, hisz a főváros területén is vannak nagy kiterjedésű erdőségek. A budapesti természet sem lebecsülendő: erdői, patakjai és kisebb-nagyobb vizes élőhelyei ma is számos ritka növény- és állatfajnak adnak otthont, olyanoknak is, amelyek sehol máshol nem találhatók meg az országban.

Számos tudományos kutatás, esettanulmány és egyéni beszámoló bizonyítja a természet közelségének jótékony fizikai és lelki hatásait. Nem véletlen az sem, hogy az erdei óvodák, iskolák tanulói átlagosan jobban teljesítenek, mint azok a gyerekek, akiknek az oktatását a négy fal közé korlátozzák.

Sokan feltételezik, hogy a természet egy ingerszegény környezet, holott ez távolról sem igaz, hisz ott rengeteg vizuális, auditív, taktilis és egyéb ingerek érhetik az embert. Ezek azonban minőségileg és mennyiségileg is jelentősen különböznek azoktól az ingerektől, amelyek pl. városban töltött hétköznapok során érhetik, ezért az összhatásuk is teljesen más.

Téved, aki szerint a természetben csak sétálni lehet. Persze még egy rövid erdei séta is kellemes és stresszoldó hatású, de ennél jóval több lehetőség van. Íme néhány, a teljesség igénye nélkül:

1. Természetjárás

A természetjárás nem korlátozódik a meleg hónapokra. Mi minden évszakban járunk túrázni – csak fel kell öltözni az időjárásnak megfelelően és már lehet is menni. Garantált, hogy a hideg téli hónapokban is ugyanolyan stresszoldó, élménydús lesz a kirándulás, mint a kellemes nyári melegben.

Léteznek olyan célirányos, egyesületek által szervezett túrák is, amelyekhez csatlakozni lehet, így akinek ilyenre lenne kedve, nem csak új túraútvonalakat ismerhet meg, hanem más természetjáró emberekkel is kapcsolatba kerülhet.

2. Sport

Rengetegféle sportot lehet űzni a természetben, a tájfutástól és terepbringától kezdve a lovagláson és a kenuzáson át a sziklamászásig és a siklóernyőzésig. De nem kell feltétlenül messzire menni. Az is nagyszerű élmény, ha egy általad kedvelt sporttevékenységet időnként “áthelyezel” a természetbe – amikor pl. gyerekkoromban nagy bandával kirándultunk, rendszeresen fociztunk erdei tisztásokon vagy rendeztünk futóversenyeket. Ugyanígy választható pl. az időnkénti természetben futás, kerékpározás stb. is.

3. Fajfelismerés

Itt aztán nincs határ. A különböző fajok megfigyelése, azonosítása, az élőhelyek megfigyelése nemcsak remek szórakozás, hanem tanulni is lehet belőle, méghozzá nagyon sokat. Ezt megkönnyítik azok a tájékoztató táblák is, amelyeket a tanösvényekre vagy a népszerűbb turistaútvonalakra, kirándulóhelyekre helyeznek ki.

 

Néhány példa növény- és állatfajokra:

A fafajtákat legtöbben a leveleikről azonosítják, de árulkodó a kéreg és a termés is (télen a fa alatt található előző évi termés), illetve sokszor a hely is.

A kétéltűek általában félénkek, de azért velük is gyakran lehet találkozni. A képeken mocsári teknős, ásóbéka, szalamandra és zöld gyík látható.

kétéltűek

Puhatestűek: pannon csiga és orsós csiga.

Rovarok: cincér, hunyópók, fűdarázs és nünüke.

Dankasirályok, erdei pacsirta, gólyatöcs és bütykös hattyú:

Nemcsak az egyedeket lehet megfigyelni, hanem a nyomaikat is. A képen zöld küllő frissen vájt odúja tavasszal, fekete rigó tojása a földön és természetben talált madártollak

madarnyomok

Aki szeretne elmélyedni a témában, annak ajánlott szakkönyveket is beszerezni. Kezdőknek egyszerűbb, kevésbé részletes ismertetők ajánlottak, bár egy részletekre figyelő, tudásszomjas aspi (vagy NT) elég hamar eljut a haladó szintig.

4. Fotózás

Nem kell drága eszközökkel rendelkező profi természetfotósnak lenni ahhoz, hogy észrevegyük és megörökítsük a természet egyediségét. Ennek a szenvedélynek rengetegen hódolnak. Ma már viszonylag könnyen be lehet szerezni egy félprofi tükörreflexes gépet, amivel nagyobb távolságból is kiváló minőségű képek készülhetnek, kisebb távolságokhoz pedig megfelel egy egyszerűbb eszköz is. Fotózáskor is ügyeljünk arra, hogy betartsuk a természet írott és íratlan szabályait.

5. Önkéntes munka

Számos természetvédelmi szervezet létezik, amely szívesen veszi önkéntesek segítségét a különböző természetvédelmi munkálatok során. Ilyen lehet pl. az élőhelykezelés, élőhelytisztítás, turistaútvonalak fenntartása stb. Egy egész napos, de akár csak pár órás önkéntes munka is kiváló lehetőséget kínál a természetben való időtöltésre, emelett ismeretségeket is köthetünk, miközben valami hasznosat tehetünk a környezetünkért.

Remélhetőleg nem olyan sokára rájön az autizmus szakma is arra, hogy az érintett gyerekek és felnőttek mennyire jól fejleszthetőek, motiválhatók a természetben, pláne ha egy ott (is) végezhető tevékenység még speciális érdeklődési területté is előlép. A természetben töltött idő stresszoldó hatása számunkra különösen előnyös lehet, hiszen mint tudjuk, az autizmus és a szorongás kéz a kézben jár, konkrétan a mindennapjaink részét képezi. Ezekről sok személyes beszámoló is létezik, egyelőre még elsősorban angolul, érdemes minél többet elolvasni. Ez nem humbug, mint sokan gondolják, hanem nagyon is reális.

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Szükség van-e érzékenyítésre?

A Pesti Srácok ominózus cikke a Coca-Cola botrány kapcsán felvet néhány olyan kérdést, ami az érintett csoportoktól függetlenül is kifejtésre szorul, hisz nem csak őket érintheti, hanem bárkit, aki bármilyen szempontból nem tartozik a nagy átlaghoz.

“Köszönjük, már mindannyian tudunk róla, hogy léteznek homoszexuálisok, az ismeretterjesztés okafogyott, az érzékenyítés pedig fölösleges.”

Az ismeretterjesztés nem merül ki annyiban, hogy mások tudomására hozzuk egy embercsoport létezését. Ami azt illeti, már évszázadokkal ezelőtt is tudtuk, hogy léteznek homoszexuálisok, mozgáskorlátozottak, autisták, értelmi fogyatékosok és más átlagtól eltérő emberek. A történelemből tudjuk, hogy miken mentek keresztül az egyes kisebbségi csoportok – elég csak a rózsaszín háromszögre, a speciális kórházakra vagy az elszeparált tömegintézményekre gondolni. Hogy hasonló borzalmak ma már nem fordulnak elő (kivéve a még ma is létező tömegintézményekben vagy akár kisebb intézményekben elszenvedett embertelen bánásmódot), az az ismeretterjesztésnek és az érzékenyítésnek köszönhető.

Az érzékenyítés azt a befolyásolást jelenti, amely attitűdalakító hatásával odafigyelésre, empátiára és az átlagostól, a megszokottól való eltérés elfogadására nevel. Így tehát az érzékenyítés bármilyen mások számára látható vagy láthatatlan eltérés vagy egy állandó, megváltoztathatatlan állapot, helyzet elfogadását segíti elő. Ebből következtetve csupán az a tudat, hogy léteznek mozgássérültek, autisták vagy homoszexuálisok, nem jelenti az érzékenyítés szükségességének hiányát. Az érintett marginalizált csoportok rengeteg akadállyal kénytelenek szembesülni a többségi társadalom tudatlansága vagy érzéketlensége miatt, és amíg az ő megítélésük szerint ez a helyzet fennáll, addig szükség van minél szélesebb körű ismeretterjesztésre és érzékenyítésre.

“Tolószékes embereket sem szeretnénk mozgólépcsőnyi meg buszmegállónyi hirdetéseken nézegetni…”

Tolószékes (helyesebben: kerekesszékes) emberek nem a plakátokon vannak, hanem a buszmegállókban, az utcán, a boltokban, a közintézményekben. Van, aki mozgássérültként születik, mások baleset vagy betegség következtében kényszerülnek kerekesszékbe. Ettől ugyanúgy emberek maradnak és emberi bánásmódhoz jogosultak. Ha valaki azt üzeni nekik, hogy nem szívesen látja őket, az nem más, mint az emberi méltóság megsértése. Nem is szólva arról a sokat hangoztatott ténytől, hogy bárki válhat élete során mozgássérültté – akár a cikk írója is, akkor pedig neki lesz szüksége arra, hogy ne olyan emberekkel legyen körülvéve, mint amilyen ő.

Ez ugyanúgy igaz más állapotokra is. Bárkinek születhet autista gyereke, bárkinek a gyerekéről, unokájáról kiderülhet, hogy a saját neméhez vonzódik. Bár minden kisebbségi csoport és ember más, egyvalami mégis közös bennük: mindannyian teljes értékűek.

“Arra tanítjuk a gyerekeinket, hogy sajnos vannak, akik ilyen helyzetbe kerültek…”

Én magam is így tanultam, azzal együtt, hogy nem minden tekintetben voltam átlagos. Aztán felnőttem, változtak a társadalmi konvenciók is és rájöttem, hogy a marginalizált csoportok lesajnálása csak a marginalizált státuszuk fenntartásához járul hozzá. A kisebbségi csoportok tagjai által alapított és vezetett érdekvédelmi csoportok (és sok érintett magánszemély is) köszönik szépen, nem kérnek mások sajnálatából, abból viszont igen, ami mindenkinek alapjogon jár: az egyenlő jogokból és az emberi bánásmódból. Ami sokszor nekik nem adatik meg, hisz nemhogy a hétköznapi interakciók során találkoznak előítéletekkel, de sokszor maga az ellátórendszer is igyekszik elrejteni a társadalom elől az érintett személyeket és csoportokat. Ez ellen pedig lehet és kell is küzdeni.

Nemrég volt a Facebook oldalon egy kérdés arról, hogy ki hogyan reagálna, ha valaki lesajnálná őt vagy a gyerekét az autizmusa miatt. A válaszadók elsöprő többsége nem tart igényt mások sajnálatára. A sajnálat persze természetes emberi reakció: lehet sajnálni valakit, ha balesetet szenved, ha elveszít valakit vagy ha csak egy apró bosszúság éri. De csak azért, mert emberi mivoltában olyan, amilyen, nem szükséges senkit sajnálni.

„Természetesen nem a mozgáskorlátozottak, kerekesszékesek bántása volt a célom, ahogy ugyanezt hangsúlyoztam a szóban forgó cikkben is, hiszen az nem is róluk szólt (…) Nem célpontként, hanem hasonlatként szerepeltek a cikkben.”

Az őszinte bocsánatkérés annak a beismerése és kimondása, hogy valami rosszat tettünk vagy mondtunk. A cikk szerzője viszont inkább bagatellizál, hisz a “bocsánatkérésében” is nyilvánvalóvá teszi: egy marginalizált csoport megbélyegzését oly módon nyomatékosítja, hogy megbélyegez egy másik marginalizált csoportot is. Ahol pedig egy újságíró és az illetékes médium ilyet megenged magának, ott nagyon is szükség van további ismeretterjesztésre és érzékenyítésre.

Kategória: Uncategorized | 2 hozzászólás

Aktív figyelem

A legolvasottabb cikk a blogon a szemkontaktusról szóló írás. Ennek két oka van: egyrészt nagyon sokan keresnek rá arra, hogy miért nem néz rájuk egy rokonuk, barátjuk vagy üzletfelük, ha beszélnek hozzá, másrészt a szemkontaktus hiánya egy olyan autizmushoz (is) köthető jellegzetesség, amelyről viszonylag sokan tudnak.

Bizonyára mindenki hallotta már – ha máskor nem, akkor gyerekkorában – azt a figyelmeztetést, hogy “Nézz rám, ha hozzád beszélek.” Ez abból a feltételezésből ered, miszerint csak akkor tudunk figyelni valaki mondanivalójára, ha rá nézünk, miközben beszél. Azonban nem csak a szemkontaktust társítják sokan ahhoz a jelenséghez, amelyet aktív figyelemnek neveznek. De hogyan is kell – az aktív figyelmet ekképp meghatározók szerint – viselkedni, figyelni, ha minden szükséges információt be akarsz fogadni?

– tartsd a szemkontaktust
– ne hagyd, hogy a környezet (egyéb beszélgetések, hangok, fények stb.) elvonják a figyelmedet
– figyelj a másik fél testbeszédére
– a testtartásod legyen nyitott, érdeklődést sugalló
– mosolyogj, alkalmanként bólints
– ne szakítsd félbe a beszélőt kérdésekkel vagy ellenérvekkel
– amikor arra kerül sor, válaszolj őszintén és tisztelettudóan

Feltételezhetően nem csak az autisták között vannak, akik ettől a listától falra másznak, hisz az egész nem annyira az információ befogadására szolgál, hanem sokkal inkább arra, hogy kiszolgáljuk a beszélő igényeit, alárendelődjünk neki és kellemes hatást keltsünk benne. Autisztikus szemszögből nézve több probléma is van vele.

A szemkontaktus tartása nagyon sok autistának nehéz. Nemhogy megkönnyíti, hanem épp nehezíti, sőt néha egyenesen ellehetetleníti a figyelést. Kutatások is igazolják, hogy az autisták hajlamosabbak inkább a beszélő száját nézni, más pontra szegezni a tekintetüket vagy épp ide-oda járatni a szemüket, ami segíti őket az auditív információ befogadásában. A szemben tükröződő érzelmek, amelyek sokszor nincsenek is összhangban a mondottakkal, összezavarhatnak egy autistát, így az elhangzottak feldolgozása jóval nehezebbé válik számára. A szemkontaktus részleges vagy teljes kerülése nem feltétlenül jelenti tehát azt, hogy a hallgató nem figyel – sokszor épp az ellenkezőjére utal.

A második szempont már csak azért is problémás auti szemszögből, mert az autisták számára egy ingergazdag környezetben rendkívül nehéz egyvalamit kiszűrni és minden mást kizárni. Ide vezethető vissza a nagyon sok érintettre jellemző szenzoros érzékenység. Van, akit az erős fények zavarnak jobban, mást a hangok, megint mást a szagok stb. Ha az autisták sok időt kénytelenek egy zsúfolt, zajos környezetben tölteni, előfordul, hogy túltelítődnek és nem lesznek képesek a teendőik végzésére, amíg el nem hagyják a helyszínt és nem szánnak elegendő időt a regenerálódásra. Nem döntés kérdése – amint azt néhány neurotipikus tévesen gondolja – hogy kizárjuk az egyéb környezeti tényezőket és csak egyvalamire figyelünk.

A nyitott, érdeklődést sugalló testtartás, az időnkénti bólintás és a mosoly sokkal inkább a beszélő igényeinek való megfelelés jele (hisz ő minden bizonnyal azt szeretné, hogy láthatóan minél nagyobb érdeklődést és elismerést mutassanak a mondanivalója iránt), nem pedig az információ befogadását segíti. Ellenkezőleg, ha még arra is külön figyelnünk kell, hogy érdeklődést mutassunk, bólogassunk és mosolyogjunk, az attól veszi el az energiát, hogy a hallottakat feldolgozzuk.

Arra valóban jó odafigyelni, hogy ne szakítsuk félbe a beszélőt, ne vágjunk közbe egy mondat közepén. Ez alól viszont kivétel lehet (pláne ha a felek egyenlő státuszúak, nem pedig egy alá-fölérendeltségi viszonyrendszerben kommunikálnak), ha valaki egy hosszú monológot ad elő, nem figyelve arra, hogy a másik félnek lenne kérdése vagy hozzáfűznivalója. Ez néha megfigyelhető olyan autiknál, akik pl. a speciális érdeklődési területükről beszélnek hosszan, de természetesen bárki esetében előfordulhat. Egy másik kivételes eset az lehet, ha valaki dominál a kommunikációjával – ekkor semmi kivetnivaló nincs abban, ha félbeszakítjuk vagy leállítjuk.

Az aktív figyelemre nincs egy univerzális recept, ami mindenkinek beválik, épp ezért mindenkinek más módszerei lehetnek arra, hogy hogyan tudja a leghatékonyabban befogadni az információt. Ha valaki megkérdezi, miért nem nézel a szemébe, miközben hozzád beszél, nyugodtan mondd azt, hogy ha máshová (is) nézel, könnyebben tudsz figyelni. Ha zavar a háttérzaj, tömeg stb, nyugodtan tedd szóvá, hogy ilyen környezetben nem tudsz koncentrálni, beszéljetek inkább máshol. Ha valaki hiányolja a beszéd közbeni visszajelzést (pl. a bólogatást, elismerő mosolyt stb.), megmondhatod, hogy épp gondolkodsz a hallottakon. Fontos, hogy ezeket minél természetesebben közöld, ne mentegetőzve vagy ingerülten – ha a beszélgetőpartnerednek is célja, hogy minél hatékonyabban átadja az információt, akkor neki is érdeke, hogy az mindkettőtök számára megfelelően menjen végbe.

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Fordított világ

Bizonyára mindenki találkozott már olyan állításokkal, amelyek egy-egy autizmushoz köthető sztereotípiával próbáltak láttatni valamely hátrányos vagy annak ítélt helyzetet. Ilyen pl. az, amikor az emberek érzéketlenségét, a társadalmi közönyt olyan metaforával illusztrálják, hogy “autista társadalomban élünk” (erről egy egész cikk szólt) vagy amikor politikusokat neveznek autistának a másokat hátrányosan érintő döntéseik miatt.

Az autistáknak kirendelt tulajdonságok/sztereotípiák többsége pont az ellentéte azoknak, amiket a neurotipikus társadalom pozitívan értékel.

Példák: az autistáknak nincs empátiájuk (az empátia előnyös tulajdonság), az autistáknak nincs humorérzékük (a humorérzék jó dolog), az autistáknak nincsenek érzelmeik (érzelmekkel rendelkezni muszáj), az autisták nem tudnak másokhoz kötődni (a másokhoz való kötődés jó dolog) stb.
Ezekről mind tudjuk, hogy nem igazak, hisz az autistáknak vannak érzelmeik, van humorérzékük, rendelkeznek empátiás készséggel, tudnak kötődni másokhoz.

Te neurotipikusként nem normális vagy, hanem gyakori. Ha mi autisták lennénk többen, akkor te lennél az, akinek az igényei speciálisnak számítanának, mert a világ a mi igényeink szerint működne.

Ahogy Semota mondta.

Hogyan is hangozhatnának ezek a sztereotípiák, ha a kép alsó felén feltüntetett grafika képezné a valóságot?

– Ha semmi nincs, amiben az NT-k kiemelkedően tehetségesek, akkor hogyan dolgoznak? Beállnak robotolni egy munkahelyre anélkül, hogy örömüket lelnék benne? Persze ezt is csak akkor, ha egyáltalán felveszik őket valahová, mert így örülhetnek, ha nem utasítják őket vissza mindenhol.
– XY polgármester komolyan mintha NT lenne. Hazudik, sikkaszt, manipulál, távol áll tőle az őszinteség és az egyenes beszéd. Szerintem valóban NT.
– Ne csacsogj ennyit összevissza, mint egy neurotipikus, térj a lényegre. Látom, hogy akarsz tőlem valamit. Fejtsd ki lényegretörően.
– A kollégám minden feladatot összecsap, képtelen bármit részleteiben látni. Állandóan nekem kell javítani a hibáit. Nálatok is van ilyen neurotipikus hanyag, aki képtelen minőségi munkát végezni?
– Sziasztok! Azért írok ide, mert egy furcsaságot vettem észre magamon és most kissé félek. Általában normálisan el tudok tölteni pár órát egymagamban, olvasok, tanulok, pihenek stb. Legutóbb viszont azt vettem észre, hogy valami mintha megváltozott volna bennem. Annyira vágytam valakinek a társaságára, hogy szinte megőrültem attól a pár óra csendtől és magánytól. Lehet, hogy neurotipikus vagyok? Ha igen, hová fordulhatok szaksegítségért?
– “A tettlegességben nyolc napon belül gyógyuló sérülést szenvedett a 19 éves R. Kristóf és a 21 éves T. Boglárka. A verekedést megelőző szóváltást a 26 éves Sz. Sándor kezdeményezte, aki végül lökdösni kezdte, majd ököllel ütötte a sértetteket. Sz. Sándornál három éve neurotipikus szindrómát diagnosztizáltak…” – Miért engedik csak úgy szabadjára, ha neurotipikus? Mindig mondtam, hogy ezekre jobban kellene figyelni, mert túlérzékenyek és nem tudják visszafogni az indulataikat. Szerencse, hogy nem történt komolyabb sérülés.
– Minden második hónap harmadik szerdáján reggel 8 és 9 között (mert a neurotipikusok úgysem dolgoznak, nekik mindegy, és különben is a lehető legkevésbé zavarják a rendes ügyfeleket) ügyfélközpontjaink NT-barát környezetet biztosítanak eltérő képességű ügyfelek számára. Csupa fény, zaj, villogás, hangos zene, illatok. Természetesen másokat is fogadunk, akiknek épp akkor van időpontjuk. Kérjük, értékelje kezdeményezésünket és hozzon magával zajkeltő eszközöket (papírtrombitát, dobot stb), kapcsolja be telefonján a zseblámpa funkciót és fújjon magára erős parfümöt, hogy ezzel is elősegítse az ingergazdag környezetben lévő ügyintézést neurotipikus embertársaink számára.
– Azért lett neurotipikus a gyereked, mert túlságosan elkényeztetted, túl érzelgősnek nevelted. Korábban is kimutatták már, hogy nevelési hiba okozza ezt a problémát.
– Mégis mik a neurotipikusok, ha nem betegek? Minden, ami eltér az átlagostól, rendellenes, egy genetikai másságot pedig lehetetlen nem betegségként értelmezni.
– Reméljük, az orvostudomány mindent megtesz annak érdekében, hogy valamikor lehetőség legyen a neurotipikus szindróma szűrésére.

Természetesen ezek sem lennének igazak, hisz az NT-k ugyanúgy jó munkaerők, tudnak a lényegről beszélni, nem hajlamosabbak a bűnözésre, tudnak ingerszegény környezetben létezni stb. – bár tipp, hogy autisták által dominált társadalomban ilyen sztereotípiák nem is alakulnának ki. De ha valamely szubverzív sztereotípiát abszurdnak találod, gondolj bele: az autizmussal kapcsolatos sztereotípiákat sokan komolyan gondolják, némelyikkel még kárt is okoznak. Sokkal előnyösebb megismerni egymást és olyan törvények, társadalmi normák szerint élni, amelyek nem diszkriminálnak vagy stigmatizálnak másokat.

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Tolerancia

A többség által átlagosnak vagy “normálisnak” definiált embertípustól eltérőnek lenni bizonyos pozitívumokkal is jár: például ad egy másfajta látásmódot. Az egyén, ha kellően nyitott, észreveszi az emberi sokféleség előnyeit és rájön arra, hogy nem a standardoknak megfelelve, a társadalmi, többségi és/vagy hatalmi nyomásnak engedve lehet teljes életet élni, hanem azáltal, hogy az ember a saját egyéni képességprofiljára épít. Ebből adódóan könnyebben átlátja azok helyzetét is, akik hasonló cipőben járnak, illetve azokét is, akik más okból “lógnak ki a sorból”, de lényegében ugyanabba az akadályba ütköznek: pusztán a másságuk miatt kirekesztéssel, előítéletekkel, elutasítással szembesülnek.

Ilyen alapon az egyén a sorstársakról hasonló nyitottságot és toleranciát feltételez, de néha meglepő látni, hogy mennyire korlátoltan gondolkodik néhány olyan szülő, aki maga is érintett gyereket nevel. Vagy némely felnőtt, aki gyerekként speciális nevelésű igényűnek számított (vagy számított volna, ha akkoriban felismerték és megnevezték volna az eltérő mintázatot). Gyakran találkozni azzal az állásponttal, hogy amíg nekem/az én gyerekemnek jó, addig minden rendben, de mások érdekében semmit nem vagyok hajlandó tenni – sőt, még akár akadályozom is őket, ha úgy ítélem meg, hogy a gyerekem hátrányára válnak.

Példa: “Az én aspergeres vagy enyhén hiperaktív gyerekem jól érzi magát a többségi iskolában, szépen halad a tanulásban, a kortársai úgy-ahogy elfogadják, a tanároknak sincs különösebb problémájuk vele, összességben tehát a helyzet elfogadhatónak minősül. De másik, esetleg komolyabban érintett autista vagy hiperaktív gyerek ne menjen oda, egy viselkedészavaros (aki amúgy is deviáns, integrálhatatlan, kezelhetetlen) meg pláne ne, azok oldják meg a problémáikat tőlem függetlenül.”

Persze ez valahol érthető, hiszen mindenkinek a saját gyereke a legfontosabb. Az azonban már visszás, hogy amíg az ekképp gondolkodók elvárják, hogy az ő gyerekük irányába mások maximálisan elfogadóak és toleránsak legyenek, ők maguk – sokszor öntudatlanul – képtelenek ugyanezt a hozzáállást tanúsítani mások irányába.

A megoldás természetesen nem az, hogy nekiállunk ég nélkül szapulni az ekképp gondolkodókat és így tovább mélyítjük azon szakadékok egyikét, amelyet mélyen tisztelt döntéshozóink ásnak már jó ideje azzal a céllal, hogy a két oldalon állók egymás torkának ugorjanak. Többre jutunk, ha egymást meghallgatjuk, nyitottnak mutatkozunk egymás nézőpontjára és hajlandóak vagyunk egymástól tanulni.

– A világ nem attól lesz jobb, ha csak magunkra gondolunk, hanem attól, ha egymáson is segítünk.
– Nem attól leszünk toleránsak, ha valamit (vagy valakit) csak a négy fal között fogadunk el – ez nem toleranciára, hanem korlátolt, frusztrált magatartásra utal.
– Ha van egy autista/hiperaktív/bármilyen SNI-s vagy magatartászavaros gyereked vagy ismerősöd, vagy te magad vagy az, még nem leszel automatikusan a téma szakértője, hiszen ahány érintett, annyiféle ember. Nem előírás, hogy aki nem olyan, mint ő/te, az rosszabb is. Ha nyitott vagy és megismered a korábban ismeretlent, máris tettél egy lépést előre.
– Ha ismereterjesztés vagy segítés a célod, előbb tájékozódj. Ha ellenérzéssel vagy zsigeri elutasítással, esetleg gyűlölködéssel beszélsz egy csoportról, azzal az ellenkező hatást fogod elérni.

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Azért vagy neurotipikus, mert…

Anyád túl sokat érzelmeskedett veled, állandóan körülötted nyüzsgött és leste minden kívánságodat. Valósággal szénné kényeztetett. Apád sem kevert le neked egy pofont, hogy helyrebillenjen a fejed.

Elhanyagoltak, nem tanították meg neked, hogyan kell logikusan gondolkodni, ok-okozati összefüggéseket keresni, egyenesen és őszintén beszélni.

Túl sokat nézted a Kacsameséket.

Túl sok joghurtot eszel. Már tudományos kutatások is igazolták, hogy a joghurttól NT-vé lehet válni.

Anyád túl sok joghurtot evett a terhessége alatt.

Nem kaptál oltást. Tudományos bizonyíték van rá, hogy az oltások hiányának mindenféle mellékhatásai vannak.

Nem jársz mezőgazdasági területeken, ahol rovarirtókat használnak. Pedig azoktól lennél normális, edzeni kell a szervezetet, nem lehet burokban élni.

Nem ért semmiféle lelki megpróbáltatás. Óvtak még a széltől is, ezért lettél ilyen nyámnyila meg érzelgős.

Állandóan más neurotipikusokkal lógsz. Tőlük kaptad el.

A szüleid nem fordították hátrafelé a gyerekülésedet az autóban, ezért lettél neurotipikus.

Isten ezzel büntet azért, amit előző életedben tettél.

Nincs macskád. Tudod, a macskák mind aspik. Ha lenne macskád, most nem lenne semmi bajod.

Túl sok zenét hallgatsz. Az állandóan fölösleges érzelmeket vált ki, elvonja a figyelmet a lényegi dolgokról.

Valami vírus került a szervezetedbe még mielőtt megszülettél volna, de lehet, hogy a mosóportól helyrejönnél.

Túl sokat beszélsz, ráadásul összevissza csapongva a témák között. Nem veszed komolyan a beszédtréninget, ezért vagy még mindig NT.

Nagy mennyiségű glutént fogyasztasz, ez az oka.

A fűszerek miatt van. Tilos állandóan variálni az ízeket, láthatod magad is, hogy mi a következménye.

A műanyag az oka, amely elborítja a bolygót. Nem véletlen, hogy az emberiség közel 99%-a neurotipikus.

Isten ajándéka vagy. Ő tudta, hogy a szüleid elég erősek ahhoz, hogy elbírjanak egy ilyen nehezen kezelhető, de a maga módján csodálatos gyerekkel.

A világnak rátok is szüksége van. Ti is emberek vagytok. Mi pedig jobb embernek érezhetjük magunkat azáltal, hogy szerethetünk és szánhatunk titeket.

 

Ez a poszt szubverzív, senki ne vegye komolyan. Az viszont valós, hogy az autizmus kialakulásának hasonlóan banális okokat tulajdonítanak néha.

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Biztos, hogy neurotipikus vagy?

Van egy barátom, akinek az unokatestvére neurotipikus, és egyáltalán nem olyan, mint te. Szerintem te nem vagy neurotipikus.

IT területen dolgozol? Fura, ott kevés a neurotipikus. Nem találod nehéznek? Mégiscsak NT vagy.

Meglepően logikusan gondolkodsz, ez nem jellemző a neurotipikusokra. Büszke lehetsz magadra.

Mindig ezt a kék-fekete kockás inget és sötétkék farmert hordod. Túl egyhangúan öltözködsz ahhoz, hogy neurotipikus légy.

Mindig csak az általad preferált útvonalakon jársz? Semmi változatosság? Ez nem jellemző a neurotipikusokra.

Tényleg annyira szeretsz az ókori görög művészetről olvasni, hogy még a halaszthatatlan teendőidre sem mindig szakítasz időt? Ez nem NT tulajdonság.

Hogyhogy nem érdekel, hogy Gizi és Péter szakítottak? Legalább mutathatnál egy kis együttérzést. Múltkor sem érdekelt, hogy Klári kiborult a rosszul sikerült frizurája miatt. Neked egy szemernyi empátiád sincs. Biztos, hogy NT vagy?

Nem lehetsz NT, ha zseni vagy. Csak az autistáknak vannak ilyen szuperképességeik.

Nem értesz a főzéshez? Az autókhoz sem? Nyugi, majdcsak kiderül, hogy valamihez van tehetséged. Minden neurotipikus zseni valamiben, csak meg kell találni.

Imádom a neurotipikusokat, annyira aranyosak és cukik.

Sajnos a neurotipikusok egyre többen vannak. Azt beszélik, ez egy járvány. Szerencsére már dolgoznak az ellenszer előállításán.

Valóban nem mondtad Zsuzsinak, hogy a szomszédom kutyája megkergette Lacit tegnap este? Téged sosem érdekel a jóféle csevegés meg az érdekes pletykák. Nem is vagy neurotipikus.

Segíteni kell a neurotipikusoknak, szegények mindig elvesznek az érzelmeikben és nem képesek logikusan végiggondolni a dolgokat.

Az NT-k képtelenek megmaradni a megszokott és biztonságos dolgoknál, állandóan valami fölösleges újdonságra vágynak. Így aztán gyakran bajba keverik magukat, de még abból sem képesek tanulni.

Velünk ellentétben a neurotipikusok állandóan színlelnek, manipulálnak, ferdítenek. Hiányzik az a képességük, hogy egyenesek és őszinték legyenek.

A neurotipikusoknak nagyon gyakran vannak irracionális érzelmeik, amelyeket túlzó, mások számára ijesztő intenzitással fejeznek ki. Ebből gyakran adódnak problémáik, de legyünk türelmesek velük.

A neurotipikusoknak állapotukból adódóan nehézségeik vannak a szövegértelmezés terén. A velük való kommunikáció során gyakran megfigyelhető, hogy mások mondanivalójának valamiféle képzelt mögöttes jelentést tulajdonítanak.

Neurotipikus vagy? Ó, sajnálom, nehéz lehet neked.

Neurotipikus gyereket sajnos nem tudunk fogadni. Nekünk ugyan nincs problémánk vele, de higgyék el, az ő érdekében jobb, ha nem jön ide.

Nem is látszik rajtad, hogy NT vagy. Teljesen normálisnak nézel ki.

A neurotipikusokat a saját állapotuk teszi képtelenné arra, hogy fölösleges játszmák, csapongások és drámázás nélkül tudjanak kommunikálni egymással.

Tudom, hogy NT vagy, de próbálj meg rendesen viselkedni. Nem szeretném, ha mások furán néznének rám miattad.

Nektek NT-knek nincs speciális érdeklődési területetek. Sajnálom, hogy nem tudjátok megélni azt a szenvedélyes ragaszkodást és örömöt, amit egy ilyen érdeklődési terület adhat.

A neurotipikusok a tudomány jelenlegi állása szerint nem gyógyíthatók, de ne adjuk fel a reményt, megfelelő fejlesztéssel remek eredményeket lehet elérni náluk.

Oké, hogy neurotipikus, de mégiscsak ember, bánjunk vele némi tisztelettel.

 

UI: Ez egy szubverzív írás, de képzeld el, milyen lenne időről időre, akár nap mint nap ilyen megjegyzésekkel szembesülni. Sok autistának és a családjaiknak ez a valóság. 

Kategória: Uncategorized | 2 hozzászólás

Rendben van?

Ez a grafika…

tukor-1

…többféle reakciót váltott ki a blog Facebook oldalán, többek között olyanokat, amelyek szerint az autizmus nem is a személyiség része, vagy ha az, akkor nincs rendben.

Ma már köztudott, hogy az autizmus nem egy szerzett valami, nem betegség, hanem egy veleszületett, élethosszig tartó állapot, amely minden érintettnél másképp nyilvánul meg. Bár vannak, akik szeretnék az ellenkezőjét hinni vagy továbbra is abban a tévhitben élnek, hogy az autizmustól meg lehet szabadulni – ezt használják ki azok a Hókuszpókok, akik valamilyen sosem használt, újfajta varázslat segítségével akarják megtömni a saját zsebeiket – szakemberek, kutatók és érintettek túlnyomó többsége bizonyítja/ért egyet abban, hogy konstans állapotról van szó. Ha pedig egy állapot egy életen át fennáll és – sok más faktorral egyetemben – többé-kevésbé meghatározza az ember nézeteit, gondolkodását és érzékelését, akkor lehetetlen másképp értelmezni, mint a személyiség egyik alkotóelemét.

Egyéni döntés kérdése is, hogy ki melyik személyiségjegyét mennyire tekinti fontosnak. Temple Grandin például így írt erről:

“Mindig megkérdezik tőlem, hogy ha egy csettintésre neurotipikussá válhatnék, megtenném-e. Nem. De az autizmus nem az elsődleges identitásom. Elsősorban tervező és professzor vagyok.”

Egy másik vélemény:

“Én nem autista vagyok elsősorban, hanem ember. Egy barja hajú, barna szemű, középmagas, felső-középosztálybeli családból származó, fehér bőrű, heteroszexuális, autista férfi, aki mérnöki tanulmányokat folytat és szeret teniszezni, kerékpározni és olvasni. Mindegyik meghatározza, hogy ki vagyok.”

És egy harmadik:

“Nekem az autizmus az identitásom egy fontos része, mert érdekvédelemmel is foglalkozom. De amikor nem azt csinálom, akkor nem is jut eszembe. Ezzel együtt mindig egy sajátos világlátást ad.”

Az autizmus tehát betölthet fontosabb és kevésbé fontos szerepet is a személyiségben, és ez nem kizárólag attól függ, hogy ki melyik pontján helyezkedik el a spektrumnak. Amint azt szintén fontos sokszor hangsúlyozni, a spektrum nem egy egyenes vonal, amelynek egyik végén az aspergeres professzor, másikon a sarokban rokkoló, artikulálatlanul üvöltő értelmi fogyatékos autista helyezkedik el, hanem sokkal inkább így néz ki:

spektrum2
Az autizmus különböző képességek spektruma, nem lehet az érintetteket “aspergeres, tehát ilyen” vagy “súlyosan érintett, tehát ilyen” alapon bekategorizálni. Az ábrán lévő alapszínek és azok különböző árnyalatai azokat a képességeinket jelzik, amelyekből az érintettek egyéni képességprofilja felépül.

És hogy rendben van-e?

Nagyon egyszerű oka van annak, hogy ez a mondat rákerült a grafikára. Ha ugyanis annyiból áll a szöveg, hogy “Az autizmus mögött nem rejtőzik egy elnyomott ‘átlagos’ ember. Az autizmus a személyiség része”, akkor sokan, főleg akik keveset tudnak az autizmusról, akaratlanul is így értelmezik a kép mondanivalóját: “Szegény autisták nem tudnak megszabadulni az autizmustól, holott milyen jó lenne nekik, ha normálisak lennének”. Nem ezt az üzenetet szerettem volna átvinni.

Hanem – az egyértelmű mondanivaló mellett, miszerint az autizmus az identitás részét képezi – azt, hogy az autisztikus ember pontosan ugyanannyira értékes, mint a neurotipikus és semmi jót nem tesz neki, ha olyan személyiségtípust akarnak ráerőltetni, ami tőle idegen. Nézzük, hogy ír erről Naoki Higashida japán író és költő, aki 13 évesen írta “Hát ezért ugrálok” című könyvét:

“Én autizmus nélkül, bár ugyanúgy néznék ki, teljesen más ember lennék, más gondolatokkal és másfajta világlátással. Az autizmustól való megszabadulás nem olyan lenne, mintha kigyógyulnék egy betegségből, ami ideiglenesen rosszabbá tette az életemet. Nem olyan lenne, mint egy betegség vagy sérülés gyógyítása, hanem az agyunk lenne teljesen más szerkezetű. Persze mások mondhatják, hogy ‘Ha neurotipikussá válnál, jó dolgok történnének veled és nem lennél nyűg a körülötted lévőknek’, és én nem is tagadom, hogy lennének olyan autisták, akiknek így valóra válna az álmuk. De gondolj bele, hogy éreznél, ha orvosi kezelésnek kellene alávetned magad, csak mert mások szerint nem vagy jó úgy, ahogy vagy? Nem csak gyógyszereket kapnál, amelyek csökkentenék a tüneteidet, hanem egy olyan műtéten kellene átesned, amely teljesen más embert csinálna belőled, és minden, amit addig szépnek és értékesnek találtál, új jelentést kapna számodra?”

Naoki Higashida nonverbális, tanulási nehézségekkel küzdő autista, akinek kiskorában azt jósolták, hogy intézetben vegetálva fogja leélni az életét. Ne gondoljuk tehát, hogy csak ún. magasan funkcionáló, önellátásra képes aspergeresek képesek azt mondani, hogy az autizmus nem ördögtől való, vagy hogy teljesen rendjén van az, hogy az autizmus az identitás részét képezi. Mi több, egy kis keresgélés után számos érintett érdekvédőt találhatunk, akik eszköz segítségével kommunikálnak, mások segítségére szorulnak a mindennapokban, ezzel együtt pedig elégedettek az életükkel, annyira legalábbis biztosan, hogy eszük ágában sem lenne neurotipikussá válni.

Ezzel együtt elfogadom azt is, hogy vannak, akik azt kívánják, bárcsak ne lenne autista a gyerekük vagy ők maguk. De mi az oka ennek? Nem az autizmus, hanem az a közeg, amelyben könnyebb neurotipikusként létezni, mint autistaként. Ma ugyanis az autista emberek a többségi társadalom szemében nem számítanak teljes értékű embereknek, nem kapják meg azokat a lehetőségeket, mint a neurotipikus kortársaik, a központi szervek homokba dugják a fejüket és hallani sem akarnak arról, hogy az ő igényeikhez mérten kapjanak esélyt, lehetőségeket a tanulásra, a munkára, az ellátásra, a kibontakozásra.

Ebből viszont helytelen lenne levonni azt a következtetést, hogy “akkor nincs is semmi gond azzal, hogy én elutasítom az autizmust, hisz a rendszer teremti meg azt a közeget, amely ezt érezteti”. A rendszert ugyanis mi magunk alkotjuk. Mi mindannyian vagyunk felelősek azért, hogy ezen változtassunk.

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése