Tisztánlátás – aspiknak

Az aspik sokszor a különbözőség és a környezettől érkezett negatív visszajelzések hatására olyasmiért érzik hibásnak magukat, amiről egyáltalán nem tehetnek és amin nem lehet vagy nagyon nehéz lenne változtatni (és sokszor nem is kell).
Azonban ezek hatására sokszor nem veszik észre, mikor van az, amikor egyfajta viselkedés, reakció már választott, ezzel pedig maguknak vagy másoknak okoznak kisebb-nagyobb kellemetlenséget.
Hol vannak a határok? Mi az, ami nem a te hibád és mi az, amit már érdemes megfontolni?

yourfault2

1. Nem a te hibád, hogy más vagy, mint a nagy átlag.
A te hibád, ha utálsz másokat, amiért nem olyanok, mint te.

2. Nem a te hibád, ha csendben ülsz egy társaságban, mert kényelmetlen neked a szituáció.
A te hibád, ha durván visszautasító vagy másokkal, mert kellemetlen neked társaságban lenni.

3. Nem gond, ha nem megy neked a felszínes csevegés és inkább lényegi dolgokról szeretsz beszélni.
Probléma, ha a csevegést értelmetlen ostobaságnak állítod be, amellyel csak üresfejű NT-k múlatják az időt.

4. Nem a te hibád, ha szeretsz sokat beszélni a speciális érdeklődési területedről és az sem, ha nem veszed észre a beszédmennyiségre vonatkozó nem túl egyértelmű negatív visszajelzéseket.
A te hibád, ha a negatív visszajelzéseket szándékosan figyelmen kívül hagyod és csakazértis úgy alakítod a társalgást, ahogy neked tetszik.

5. Nem a te hibád, ha kerülöd a testi érintést.
A te hibád, ha durván elutasítasz valakit, mert szándékosan vagy akaratlanul (nem provokatív módon) hozzád ér.

6. Nem te tehetsz arról, hogy vannak, akik pusztán azért, mert autista vagy, kevesebbre tartanak.
A te hibád, ha ezt a visszájára fordítod és azt mondod, hogy valójában az autisták érnek többet másoknál.

7. Nem a te hibád, ha úgy gondolod, más érintettek bizonyos területeken nálad kevésbé jól funkcionálnak.
A te hibád, ha ezért látványosan kevesebbre tartod őket magadnál.

8. Nem a te hibád, ha más érintettekkel kevés kapcsolódási pontot találsz.
A te hibád, ha saját magadat tartod az “igazi aspinak”, ezáltal pedig kétségbe vonod mások érintettségét.

9. Nem a te hibád, ha a gyengébb szociális készségeidből adódóan nehezen vagy egyáltalán nem megy neked a párkapcsolat kialakítása.
A te hibád, ha ezért kizárólag a másik nemet teszed felelőssé, magadat pedig áldozatnak állítod be.

10. Nem a te hibád, ha valamit a szociális korlátaid miatt nem tudsz az elvártnak megfelelően megcsinálni.
A te hibád, ha az autizmust eszközként használva kibújsz valami alól, amit egyébként meg tudnál csinálni.

11. Nem a te hibád, ha szükséged van olyan körülményekre (pl. hogy időnként egyedül elvonulhass), amilyenekre a körülötted lévőknek nincs igényük.
A te hibád, ha az autizmusra hivatkozva próbálsz elérni valamit, amire nem lenne feltétlenül szükséged, pusztán másokkal szembeni előnyt biztosít számodra.

12. Nem a te hibád, ha fárasztanak vagy untatnak az NT-k autizmussal kapcsolatos bosszantó, sztereotípiákon alapuló kérdései vagy megjegyzései.
A te hibád, ha ezekre bunkó módon reagálsz.

13. Nem a te hibád, ha mások a gyengébb szociális készségeidet látva kihasználnak.
A te hibád, ha ezt te is tudatosan megteszed azokkal, akik nálad is nehezebben teremtenek kapcsolatokat.

14. Nem a te hibád, ha a sokféle inger, a változások, a váratlan események túlterhelnek.
A te hibád, ha nem próbálod a lehetőségekhez mérten tudatosan tágítani a komfortzónádat.

15. Nem a te hibád, ha az autizmusról keveset tudó NT-k nem várnak tőled olyan teljesítményt, mint egy másik neurotipikustól.
A te hibád, ha kényelmesen hátradőlsz és azt mondod, neked semmiben nem kell megerőltetned magad, mert az autizmus mindenre mentség.

16. Nem a te hibád, ha valaki félreérti a szándékaidat.
A te hibád, ha nem veszed figyelembe az ezzel kapcsolatos építő kritikát (nem a beszólásokat).

17. Nem a te hibád, ha mások sajnálnak, amiért “ilyen vagy”.
A te hibád, ha direkt sajnáltatod magad, amiért más vagy, mint a nagy átlag.

18. Nem a te hibád, ha mások nem hiszik el, hogy autista vagy.
A te hibád, ha az információ fokozatos adagolása helyett kéretlenül másokra zúdítasz egy halom tudományos tényt és ezáltal ők elveszítik az érdeklődésüket.

19. Nem a te hibád, ha mások rögtön azzal a sztereotipikus képpel azonosítanak, ami a fejükben él az autistákról.
A te hibád, ha direkt rájátszol ezekre a sztereotípiákra csak azért, hogy megfelelj az elvárásoknak.

20. Nem a te hibád, ha nem úgy éled az életedet, ahogyan az a körülötted lévők szerint megfelelő lenne (neked).
A te hibád, ha a te életformádat állítod be az egyedüli értékesnek.

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Csodamódszerek

A tudomány jelenlegi állása szerint az autizmus kialakulása genetikai okokra vezethető vissza. Mivel nem betegség, ezért nincs rá gyógymód. Ennek ellenére időről-időre felbukkannak olyan “csodamódszerek”, amelyek rövid időn belül “teljes gyógyulással” vagy nagy százalékos tünetmentességgel kecsegtetnek.

A “csodamódszer” feltalálója rendszerint megnevezi az autizmus valódi okát, amelyre egyedül ő jött rá. Ezt követően feltárja a bombabiztos gyógymódot, amelyet egyedül ő alkalmaz. Illusztrációként bemutat egy érintettet, akinél minden korábbi terápia, fejlesztés sikertelen volt, ellenben az ő módszerének köszönhetően végre “kigyógyult” az autizmusból.

csodamodszer-1

Mint az rendszerint a módszert kipróbálóknál kiderül, a csodaterápia nemhogy nem válik be, de – rosszabb esetben – komoly fizikai és/vagy pszichés károkat okoz az érintettnél. Előfordul, hogy a módszer feltalálója ezt normál kezdeti szakasznak tünteti fel és arra biztat, hogy csak folytatni kell a “terápiát”, a siker garantált. A végeredmény így nem csupán a még nagyobb fokú fizikai és/vagy lelki sérülés, de jelentős anyagi kár is. Mire a csaló a hatóság látókörébe kerül, már sok embert megkárosított.

Amikor egy ilyen eset médianyilvánosságot kap, az olvasók nem csak a csalót támadják, hanem azokat a laikusokat (nagy többségben szülőket) is, akik bedőltek a módszerének. Szidják őket a hiszékenységük, ostobaságuk és felelőtlenségük miatt, hisz egy minden tudományos alapot nélkülöző módszerrel kísérleteztek a saját gyerekükön. Nézzük azonban, hogyan juthat el egy szülő vagy érintett odáig, hogy higgyen a “csodamódszerekben”.

Bár a változás már folyamatban van, a mi társadalmunkban még mindig a betegségközpontú szemlélet az uralkodó. Ezért ha egy gyerek autizmus diagnózist kap vagy akár csak felmerül nála az autizmus gyanúja, a szülőben aktiválódik az összes autizmussal kapcsolatos negatív tapasztalat, elképzelés és hiedelem, ami élete során felhalmozódott benne a neveltetése, az olvasmányai, a média reprezentációja és más külső hatások eredményeképpen. Mindezt nem vagy csak kevéssé cáfolják meg a diagnosztikai eljárás során, ezért a szülő egyik első reakciója a kétségbeesés. Ezt a kétségbeesett, labilis állapotot használják ki az anyagi hasznot remélő csalók azzal, hogy az elkeseredett, az autizmus terén alig vagy egyáltalán nem jártas szülőnek egy gyors és hatékony egyedi “megoldást” ajánlanak. Emelett azért is károsak az ilyen módszerek, mert tovább erősítik a betegségközpontú szemléletet, hisz az autizmus megszüntetésének a leplezett szándéka ugyancsak azt implikálja, hogy az autizmus valami rossz dolog, amitől meg kell szabadulni.

Hihető vagy sem, kétségbeesett és tanácstalan állapotban olyan emberek is belesétálhatnak ilyen csapdákba, akik az élet egyéb területein tájékozottak és megfontoltak, netán maguk is negatívan minősítik azokat, akiket kamumódszerekkel át lehet verni. Talán már történt is velük hasonló, ha nem is ugyanott és ugyanolyan mértékben. Áldozathibáztatás helyett érdemes inkább néhány dolgot átgondolni.

Az autizmusra visszatérve, milyen jelek utalnak arra, hogy kamumódszerbe botlottunk?

– A módszer feltalálója nem autizmuskutató, hanem maga is laikus. Ha mégis szakembernek adja ki magát, csakis a módszerével kapcsolatos hivatkozásokban tűnik fel a neve, sehol máshol.
– Az általa feltárt ok köszönőviszonyban sincs a kutatók által meghatározott okokkal, magát a módszert pedig úgy mutatja be, mint egy forradalmi újítást, ami szőnyeg alá söpri az összes addigi kutatási eredményt. Nézzük pl. Tóth Zoltán teóriáját (a témában itt olvasható egy remek cikk is):

“az autizmust örökölhető pánik stressz okozza, általában egy háborús erőszak, amit egy fogantatáskor vagy azután szerzett érzelmi stressz erősít fel, és úgy tűnik, világon egyedülálló módon megoldást találtak rá”

…vagy a néhány évvel ezelőtt leleplezett, de a média által most újra felkapott “fehérítőgyógymód” kiindulópontját:

“az autizmust a gyermek testében lévő paraziták okozzák és azokat a fehérítő kiviszi, amitől ezáltal rendbe jön a gyermek.”

…vagy egy olyan módszerét, ami létfontosságú élelmiszerek megvonásával akarta kiiktatni az autizmust:

“Az autizmus a mai napig rejtélyes betegségnek számít, melynek kezelése kapcsán nemrég forradalmi felfedezés született. Lehetséges összefüggést találtak ugyanis a betegség kezelése és az étrend között.”

– Rendszerint hirtelen, szinte egyik napról a másikra bukkan fel az úgynevezett gyógymód. Semmi nem található az előzményeiről, pl. korábbi kísérletekről, kutatási fázisokról.
– Maga a “gyógymód” általában olyasmi, amit ezen a területen még sosem használtak, így nem lehet azonnal megcáfolni.

Felbukkannak néha olyan egyéb kreált okok is, amelyekre nem csodamódszert ajánlanak, hanem valami más céljuk van, pl. a bűnbakkeresés vagy egyszerűen csak egy kis hírnév szerzése. Ilyen, amikor a szülői magatartást, a pedagógiai baklövéseket vagy akár a kedvelt rajzfilmfigurát, Peppa Malacot teszik felelőssé az autizmus kialakulásáért.

peppapig

Ezeknél ugyanúgy nem áll fenn ok-okozati összefüggés, mint a csodamódszerek esetében. Peppa Malacról például azt állították, hogy felsőbbrendűségi komplexusa van, tiszteletlen, irigy, gőgös és büszke, ennek következtében pedig azok a gyerekek, akik naponta legalább 30 percig Peppa Malacot néznek a tévében vagy az interneten, 56%-kal nagyobb eséllyel lesznek autisták, mint azok, akik más rajzfilmeket néznek. A felsorolt tulajdonságok nem tudom, mennyire igazak Peppa Malacra, az viszont biztonsággal állítható, hogy az autizmushoz és pláne annak kialakulásához semmi közük nincs. Ahogy a szülők és a pedagógusok nevelési elveinek sincs.

Mit lehet még tenni annak érdekében, hogy se mi magunk, se mások ne essenek a csodamódszereket ígérő csalók hálójába?
Legfontosabb lenne a csalókat keményen büntetni, ami sajnos nem minden esetben valósul meg. Ha viszont egy ilyen eset lelepleződik, a média rendszerint hírét viszi.
Mindenkinek, akinek a gyereke vagy ő maga friss diagnózissal rendelkezik, érdemes széleskörűen tájékozódnia, több irányba is. Az autizmusnak nagyon nagy szakirodalma van, elsősorban angolul, de magyarul is egyre több szakkönyv, beszámoló érhető el.  A szakirodalom mellett hasznosak más érintettek, szülők írásai is, amelyekből szintén sokat lehet tanulni.

Végül: az autizmus továbbra sem betegség, hanem egy élethosszig tartó állapot, egy olyan eltérő képességprofil, ami bár különbözik, de semmivel sem rosszabb a neurotipikus képességprofilnál. Megfelelő fejlesztéssel és hozzáállással nagy mértékben megkönnyíthető a neurotipikus világban való boldogulás, azonban neurotipikussá válni semmilyen módszerrel nem lehet – és nem is kell.

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Civil

Az autistákon nem mindig egyszerű segíteni. Azért nem, mert ők legtöbb esetben lokálisan és rendszerszinten is a perifériára szorultak, a megítélésük általában negatív, az ezt megalapozó előítéletek pedig mélyen gyökereznek a társadalomban. Néhány évtizede még vagy “súlyos autista” volt valaki, vagy nem is volt autista. A “súlyos autistákról” kialakított kép pedig valahogy így néz ki: kiszámíthatatlan, dühöngő őrült, aki veszélyes és állandó gondozói felügyeletet igényel, ezért el kell zárni a társadalomtól. Ma már tudjuk, hogy az autizmus spektrum jóval sokrétűbb. Mégis – különböző okokból – nem egyszerű az előítéletektől szabadulni.

civil

Az érintettekben és az őket körülvevő emberekben sokszor nem egyszerű egy saját belső ösztönzés felépítése sem. Egy felnőtt autista, akivel egész élete során azt éreztették, hogy ő az átlagembernél kevesebbet ér, nehezen fogja elhinni ennek az ellenkezőjét. Sokszor nehezen hiszi el egy szülő, hogy az autista gyereke ugyanúgy a társadalom értékteremtő tagjává válhat, mint bárki más. Ha pedig felnőttkorában is gondozásra fog szorulni, akkor is ugyanúgy megilleti őt az emberi bánásmód, a tisztelet, az igényeinek megfelelő szolgáltatások, mint bárki mást, ezek biztosítása pedig nem kiváltság és nem szívesség, ahogyan legtöbben gondolják, hanem – minthogy alapvető emberi jogokról van szó – kötelesség.

Ezt a megértési folyamatot nem könnyítik meg a kívülállók, akik közül sokan úgy gondolják, semmiféle segítség, támogatás nem jár azoknak, aki mások, mint ők. További indulatokat gerjeszt bennük, hogy a civil szervezetek azoknak segítenek, akik szerintük úgyis csak a társadalom koloncai, akik semmit sem érnek és akiket úgyis a “normális, dolgozó embereknek” kell eltartani. Vagy ha már ennyire akarnak segíteni a civil szervezetek, akkor segítsenek inkább nekik, a normálisaknak, akik becsületesen dolgoznak és több hasznát tudnák venni bármiféle juttatásnak, mint a problémásak. De nem ez történik, a civil szervezetek a “problémásokkal” foglalkoznak, ezért már nem csak ők lesznek ellenszenvesek a fortyogók szemében, hanem a segítőik is.

A társadalmi szemlélet pedig megmutatkozik a rendszerben. Ezt jelenleg a gödi Topház körül kialakult botrány szemlélteti a legjobban: a kormányközeli illetékesek előbb megpróbálták megakadályozni a feladatait ellátni kívánó civil szervezet bejutását az otthonba, majd amikor fény derült az ott fennálló embertelen körülményekre, némi műfelháborodást és látszatintézkedéseket követően az illetékes államtitkár továbbra sem az érdemi megoldásra törekedett, hanem a problémát feltáró nemzetközi civil szervezetet próbálta hitelteleníteni. Hasonló lépést tett a helyi rendszer részét képező lakóotthon is, amely feljelentést tett a civil szervezet ellen. A felelősség ilyen módon történő elhárítása ugyancsak azt jelzi, hogy a rendszer nem ismeri el a segítő szervezetek szerepét, nem hajlandó az ott dolgozókat együttműködésre érdemes szakembereknek tekinteni, hanem azokkal azonosítja őket, akikért dolgoznak, vagyis akik nekik (a rendszernek) csak problémát jelentenek. Ezért szembehelyezkedik velük és próbálja őket a működésükben gátolni.

Mit lehet ez ellen tenni? Először is szükséges észben tartani, hogy az állami rendszerben dolgozók sem egy homogén massza, akiknek együttes célja a hatalomgyakorlás és a velük egyet nem értők elnyomása. Persze vannak olyanok, akikkel nagyon nehéz bármit megértetni, mert nekik csak a hatalom a fontos, csak az elnyomás és a gyűlölködés mámorában élik ki minden frusztráltságukat. De vannak, akik nem dőlnek be a propagandának, akikre meggyőző érveléssel hatni lehet. És vannak olyanok is, akik eleve nem értenek egyet a jelenleg zajló folyamatokkal, de ha az állásuk a tét, úgy érzik, nem kockáztathatnak, inkább összeszorított fogakkal tűrik, hogy beléjük fojtsák a szót – egyszóval ők ugyanúgy áldozatai az egész folyamatnak, mint azok, akik tényleges hátrányokat szenvednek. Nem könnyű nekik, hisz olyasmire kényszerülnek, ami a meggyőződésükkel, elveikkel, lelkiismeretükkel ellentétes. Fontos, hogy ha egy személy úgy dönt, kilép ebből a gépezetből, vagy lehetősége adódik erre, ne elutasítással és utálkozással szembesüljön azok részéről, akikhez csatlakozni szeretne, hanem kapja meg a lehetőséget arra, hogy integrálódjon.

Meg kell próbálni tehát kiismerni a rendszert, majd őket, akik benne dolgoznak, és megpróbálni hatni rájuk – érvekkel, információ terjesztésével, emberséggel. Vagy ha rájuk nem lehet, akkor a körülötte lévőkre, akik kívülállókkal ellentétben lehet, hogy tudnak hatni rá. Egyre több olyan dolgozóról ad hírt a média, akik kiléptek, váltottak, lemondtak, mert már túl sok volt nekik a hadjárat. Ez pedig ösztönzőleg hathat másokra is. Akár azokra a civil szervezetekre is, amelyek – érthető okokból – most nem mernek fellépni a civilek megbélyegzése ellen, mert az ezért járó büntetés, az állami támogatás esetleges megvonása az ő létüket sodorná veszélybe.

Ami az autizmust illeti, a mi társadalmunkban uralkodó szemléletnek még igencsak van hová fejlődni, az integráció, a munkalehetőség, a fejlesztések, az ellátórendszer pedig még mindig nagyon gyenge lábakon áll – de hol lenne a civilek nélkül? Még itt sem.

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Mikor érdemes elmondani a gyereknek, hogy autista?

“Mikor mondjam el a gyerekemnek, hogy autista?” – ez kétségkívül az egyik leggyakoribb kérdés, amit autista gyerekeket nevelő szülők feltesznek maguknak. Ez a cikk némi saját kiegészítés mellett az Autistic Not Weird blog írója, Chris Bonnello autista érdekvédő írásán alapul, aki személyes nézőpontját osztja meg a kérdésben az olvasókkal. A szerző korábbi pedagógus karrierje során sok autista gyereket tanított, autista érdekvédőként pedig sok szülővel és érintett gyerekkel kerül kapcsolatba.

dnl2

A szülők (és mások) alapvetően kétfajta álláspontot képviselnek ebben a kérdésben:
1. Nem kell a gyerekre már kiskorában egy címkét ragasztani, maradjon egy ideig simán gyerek anélkül, hogy ráerőltetnék az identitását.
2. A gyereknek a lehető legkorábban tudnia kell, hogy autista, ugyanis minél előbb megérti a saját átlagostól eltérő agyműködését, annál kevésbé fog majd a kortárcsoportokban perifériára szorulni.

A szerző szerint mindkét álláspontnak megvan a maga igazsága, ám egyik sem teljesen helyénvaló. Ha úgy közelítjük meg a kérdést, hogy mi a jó egy autista gyerekeknek, akaratlanul is hibát követünk el: nem vesszük figyelembe, hogy az autista gyerekek nem egyformák, hanem egytől-egyig különböző egyéniségek. Nincs tehát egy bevált módszer, ami “működik az autistáknál”, sem egy univerzálisan elfogadott megfelelő életkor, amikor el kell mondani egy gyereknek az autizmust – minden esetben az egyéniséget figyelembe véve kell döntést hozni.

Amint az fórumokon és Facebook kommentekben is látható, legtöbben úgy gondolják, hogy az autizmust mielőbb el kell mondani a gyereknek. Ezek a válaszok főképp abból adódnak, hogy aki a kérdést felteszi, annak a gyereke már észleli, hogy különbözik a kortársaitól, ez pedig problémát okoz számára. Ebben az esetben valóban ideje elbeszélgetni vele az autizmusról. Viszont ez a válasz olyan szülőkre is ösztönzőleg hathat, akiknek a gyereke még nem áll készen az autizmusról való beszélgetésre. Túl korán részletezni a témát éppen olyan káros lehet, mint túl későre hagyni.

Aki arra szeretne választ kapni, mikor mondja el a gyerekének, hogy autista, annak a szerző a következőt tanácsolja: akkor mondd el, amikor az autizmusról való beszélgetés már segíteni fog neki. Ne hamarabb és ne később. Nincs a beszélgetés életkorhoz kötve – neked magadnak kel felmérni, hogy mikor áll készen rá a gyereked, mikor válik hasznára, ha megtudja.

Például nem biztos, hogy egy hatéves aspi gyerekkel, aki imád játszani, van néhány barátja és boldog, feltétlenül beszélni kell arról, miért más ő, mint az emberek 99%-a. Viszont egy kiskamasszal, aki már világosan érzi, hogy kilóg a sorból, hogy mások általa nem érthető okokból elutasítják, netán zaklatják, már nagyon is ideje elbeszélgetni a témáról.

Nagyon sok aspergeres felnőtt, köztük szülő regisztrált már a fórumra, aki a saját érintettségével felnőttkorában jött tisztába. Vannak köztük, akik maguk találnak rá az Asperger-szindrómára, másoknak egy rokon vagy barát hívta fel rá a figyelmét, ismét mások pedig a gyerekük autizmus diagnózisát követően szembesültek saját maguk (vagy a párjuk) érintettségével is. Egyvalami azonban mindannyiukban közös: egész életükben érezték, hogy mások, mint az emberek 99%-a, de nem találtak rá magyarázatot. Mivel a környezetük őket hibáztatta a másságuk miatt, maguk is úgy érezték, hogy velük van a gond, ők a defektesek. Az autizmus (ön)diagnózis fogadása persze egyénenként eltérő, de nagy általánosságban ez a reakció: bárcsak sokkal hamarabb tudták volna. Mivel az AS visszamenőleg rengeteg mindent megmagyaráz, legtöbben úgy érzik, sokkal kevesebb nehézséggel kellett volna szembenézniük, ha hamarabb tudják, mi okozza pl. a szociális téren elszenvedett hátrányaikat. Ha pedig valaki úgy lép a felnőttkorba, hogy a legközelebbi családtagoktól a kortárscsoporton át a távolabbi ismerősökig és ismeretlenekig mindenki azt érezteti vele, hogy ő maga tehet a nehézségeiről, ő a hibás azért, ha mások kirekesztik vagy bántják, akkor az ezekből adódó alacsony önértékelés, önhibáztatás és sárba tiport önbizalom hatására már nagyon nehéz egy pozitív önértékelésű, magabiztos személlyé válni és annak megfelelő teljesítményt nyújtani.

A ma élő 30 évesnél idősebb autista felnőttek többsége persze nem azért szembesült későn az autizmussal, mert nem mondták el nekik a szüleik, hanem mert az ő gyerekkorukban a diagnosztikai kritériumok sokkal behatároltabbak voltak. Akkoriban vagy súlyosan autista volt valaki, vagy nem is volt autista, így aztán sokan úgy nőttek fel, hogy sem nekik, sem a körülötte lévőknek nem volt fogalmuk arról, mi is áll a “furcsaság” mögött. A mai fiatal szülőknek viszont már adott a lehetőség, hogy érintett gyerekeiknek ne azon kelljen keresztülmenniük, mint a saját korosztályuk érintettjeinek.

Mik a lehetséges előnyei és hátrányai annak, ha a szülő elmondja a gyerekének, hogy autista?

Előnyök:
– Ha a gyerek nem érti, miért különbözik a kortársaitól, a magyarázat segíthet megértenie önmagát.
– Ha magányos vagy kiközösítik, segíthet kezelni az ehhez kapcsolódó érzelmeket.
– Magyarázatot adhat olyan érzelmekre, személyiségjegyekre, amelyeket a gyerek addig nem tudott értelmezni.
– Elkerülhető az, hogy a gyerek magát hibáztassa a negatív reakciók miatt és ezáltal fokozatosan sérüljön az önbizalma.
– Növelheti az alacsony önértékelést.
– A gyerek másoknak is beszélhet az autizmusról, ha akar vagy szükségét érzi.

Hátrányok:
– Ha még nem áll készen a beszélgetésre, az “autizmus” kifejezés összezavarhatja vagy akár önértékelési problémákat is okozhat.
– Előfordulhat, hogy az autizmusra hivatkozva meghátrál valamitől, amire egyébként képes lenne.

Mindent összevetve tehát azoknak a szülőknek, akiknek problémát okoz, mikor is mondják el a gyereküknek az autizmust, a szerző ezt tanácsolja: akkor, amikor a gyerek már érzi, hogy különbözik a kortársaitól és ez negatívan hat az életére. Ha magányos, ha kiközösítik, ha nehezen teremt kapcsolatokat és ezért alacsony az önbizalma, akkor (életkortól függetlenül) feltétlenül el kell mondani. Ha nincsenek ilyen problémái, akkor lehet várni vele. De előbb-utóbb megérik az idő a beszélgetésre, hisz a gyereknek szüksége lesz arra, hogy jobban megértse önmagát, tisztába jöjjön a saját identitásával – amiben az autizmusnak nagyon nagy szerepe van.

Aki végül elhatározza, hogy elmondja a gyerekének, hogy autista, abban felmerül a következő nagy kérdés: hogyan?

Ne feledjük: a gyereknek segíteni akarunk a beszélgetéssel, ezért a kérdésre csak egy válasz lehet: pozitívan.
Ehhez persze szükséges, hogy a szülő maga ne kizárólag negatívumként értelmezze az autizmust. Aki szerint az valami démon, ami megakadályozza a gyerekét abban, hogy normális életet élhessen, az előbb a saját fejében tegyen rendet.

Néhány tipp:
– Válassz olyan időpontot, amikor ő is, te is nyugodtak vagytok.
– A különbözőséget hangsúlyozd, ne azt, hogy ő rosszabb, mint mások.
– Ne azt mondd neki, hogy vannak dolgok, amiket ő csak nagyon nehezen vagy egyáltalán nem tud megtanulni, hanem hogy ezek elsajátításához valamivel több időre van szüksége.
– Hangsúlyozd, miben jó vagy jobb a kortársainál. Ez lehet bármi: logikus gondolkodás, jó memória, jó nyelvérzék stb.
– Ne ess túlzásokba (pozitívba sem). Ne mondd neki, hogy az autizmus egyenlő a zsenialitással.
– Végül: ne egy hosszú és részletes, nagyon komolynak tűnő beszélgetésre készülj, mert ez megijesztheti a gyereket. Annyit mondj el, amennyit ő be tud fogadni. Válaszolj a kérdéseire. Később is adj neki lehetőséget, hogy kérdezzen, beszélhessen a témáról, ha szeretne.

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás

Autizmus világnapja, 2017

Mi az autizmus?
Többféle definíció létezik az autizmusra, és hogy ki melyiket érzi magához közelebb, az attól függ, hogy milyen szemléletet tett magáévá. Amiben az érdekvédő érintettek, szakemberek, valamint érintett és nem érintett támogatók egyre inkább egyetértenek: az autizmus egy idegrendszeri fejlődés által kialakult eltérő képességprofil. Az autisták sokfélék és ugyanúgy különböző személyiséggel rendelkeznek, mint a neurotipikusok.

Mi nem az autizmus?
– Nem betegség (már a szakirodalom sem annak tartja)
– Nem divat – ennek ellenére vannak, akik Asperger-szindrómásnak tartják magukat anélkül, hogy tudnák, mi is valójában az autizmus. A valóságban egy marginalizált csoport tagjaként élni és nap mint nap szembesülni a többségi társadalom hozzáállásával nem valami menő dolog, hanem egy kihívás.
– Nem nevelési hiba – bár sokan az autisztikus viselkedést még mindig a nem megfelelő nevelésnek tulajdonítják, a szülői magatartás, nevelési elvek és az autizmus kialakulása között nincs összefüggés.

acceptance

Az autizmussal kapcsolatos általános gondolkodást egyre kevésbé, de még mindig jelentősen átszövik a sztereotípiák. Ez ellen a minél szélesebb körben lévő ismeretterjesztéssel, a sztereotípiák megcáfolásával lehet tenni.

Mire fontos ráirányítani a figyelmet?

Ne rólunk, hanem velünk
Már nem az az időszak van, amikor az autistákat elzárták a világ elől és mindenre alkalmatlannak tartották. Az autisták ma már láthatóak és hallhatóak, és sokan közülük hisznek abban, hogy azoknak az embereknek, akiket egy döntés érint, érdemben részt kell venniük annak a meghozatalában.

Az egyén fontossága
Mindenkinek jár a tisztelet, függetlenül a nemétől, bőrszínétől, faji és etnikai hovatartozásától, szexuális irányultságától, iskolázottságától, korától, képességprofiljától.

A közösség fontossága
Akkor tudunk jobb eredményeket elérni, ha egymással együttműködve a közösség érdekeit tartjuk szem előtt. Nem szegregációra, egymástól elkülönített csoportokra van szükség, hanem olyan közösségre, amibe mindenki beletartozik – így tudjuk az egész közösség érdekeit szolgáló pozitív irányú változásokat elősegíteni.

Tolerancia
Fontos a másság, a más gondolkodás, a másfajta világnézet, viselkedés feltétel nélküli elfogadása – nem az egyetértés, azonosulás vagy követés, hanem az elfogadás. Az, hogy a másik embert, a gondolkodását, világnézetét feltétel nélkül elfogadjuk olyannak, amilyen – legyen a másik ember bármilyen nemű, korú, anyagi helyzetű, legyen bármilyen bőrszíne, vallása, nemi irányultsága, legyen akár autista, mozgássérült, látássérült stb.

Szolidaritás
A különböző társadalmi csoportok közösségvállalása, kölcsönös segítségvállalása egyénileg és közösségileg is erősíti őket, legyenek akár kisebbségi, akár többségi csoportok. A marginalizált csoportok által elszenvedett hátrányok felismerése és az ezek megszüntetésére irányuló közösségi tevékenység nem sajnálatot jelent, hanem a rendszerszintű elnyomás elleni fellépést.

Egyenlő esélyek
Mindenki jogosult arra, hogy fejlődhessen és kihozhassa magából a legtöbbet, azonban ez az emberi sokféleségből adódóan differenciálást igényel. Nem az tehát a megoldás, hogy mindenki mindenből ugyanazt kapja, hanem hogy a lehetőségek az egyéni igényekhez mérten legyenek biztosítva.

Rendszerkritikus gondolkodás
Egy demokratikus közösség akkor működőképes, ha az emberek tájékozott döntéseket tudnak hozni a saját és a közösség életével kapcsolatos kérdésekben. Ezt akkor tudják megtenni, ha képesek és hajlandóak a társadalmat átszövő gazdasági és politikai rendszereket figyelembe véve gondolkodni. A tájékozódás, az átfogó és kritikus gondolkodás révén az emberek jobban megértik a körülöttük lévő folyamatokat, könnyebben átlátják azok kiindulópontját és okait, és hatékonyabban fel tudnak lépni az általuk tapasztalt igazságtalanságok ellen.

Kategória: Uncategorized | Címke: , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Autizmus – tágítsd a látóköröd

Erről a témáról Semota is írt már, azonban úgy látom, hogy ha 2017-ben az emberek tudásszintje ott tart, hogy gyermekvédelmi és egyéb hivatalos szervezetek dolgozói jelentik ki meggyőződéssel, hogy az autizmusnak a nem megfelelő szülői nevelés az oka, újra és újra elő kell venni a témát.

apf3

A mi társadalmunk a családi kapcsolatokért és a család megfelelő működéséért elsősorban a nőket teszi felelőssé, aminek hatására az emberek a családon belüli viselkedés, kapcsolatok bármilyen általuk észlelt funkcionális zavaráért hajlamosak a szülőket, de elsősorban az anyát hibáztatni, különösen akkor, ha a gyerekekről van szó. Ha egy gyerek nem viselkedik valaki igényeinek megfelelően, máris rásütik, hogy “rosszul van nevelve” vagy “biztos nem foglalkoznak vele eleget”.

Ez a beidegződés sokszor magukban a szülőkben is annyira mélyen gyökerezik, hogy úgy érzik, valamiképpen ők tehetnek róla, ha a gyerekük “más”. Ezt támasztja alá az is, hogy sok szülő lelkiismeret-furdalással veszi tudomásul a gyereke autizmus diagnózisát (“Én rontottam el valamit? Én tehetek róla?”) vagy egyfajta megkönnyebbüléssel éli meg azt (“Jaj de jó, nem én neveltem rosszul a gyereket”). Azonban külön kihívást jelent a szűkebb és tágabb környezettel is elfogadtatni, hogy a családi háttér az autizmustól független (“Anyám folyamatosan engem hibáztat, amiért a gyerek furcsán viselkedik”). Az sem könnyít a helyzeten, hogy sokan lazán veszik a bátorságot, hogy folyamatosan beszólogassanak a szülőnek, ha a gyereke nem fér bele az általuk definiált “normális” kategóriába – kérdezzétek meg akármelyik autista gyereket nevelő szülőt, bizonyára tud példát mondani arra, miként oktatták ki vadidegenek arról, hogyan kellene nevelnie a gyerekét. Az én szüleim is többször megkapták, hogy azért “lettem ilyen”, mert ők rosszul neveltek.

Létezik azonban néhány meglehetősen egyértelmű körülmény, amely a család mellett jelentős hatással bír a gyerek viselkedésére és a személyiségének alakulására. Feltételezhetően kevés ember jelentené ki magáról, hogy a gyerekkorában formálódó személyiségére csak és kizárólag a szülői nevelés nyomta rá a bélyegét. Először is, a gyerek az ideje jelentős részét intézményben, a családon kívül tölti, ahol sok más emberrel is érintkezik. Ezek a kapcsolatok ugyanúgy hatással vannak a gyerek viselkedésére, mint a szűkebb családon belüli kapcsolatok. Ezenkívül léteznek olyan dolgok, amelyek teljesen függetlenek a családtól, kortársaktól, pedagógusoktól, viszont ugyanúgy hatással vannak a gyerek viselkedésére. Ilyen például az autizmus, de ide sorolható az ADHD és még egy rakás olyan meghatározó tényező, amely genetikai okokra vezethető vissza.

Az autizmus nem más, mint az emberi létezés egy másféle variációja, amellyel sokszor azért nem könnyű együtt élni, mert mi érintettek a neurotipikusokhoz képest jelentős kisebbségben vagyunk. Ezáltal pedig egy olyan világban kényszerülünk élni, amelyet nem a mi igényeinkre rendeztek be, de feltétel nélküli alkalmazkodást várnak tőlünk. Kapunk egy “alsóbbrendű” címkét és sokunkat olyan speciális fejlesztésekre küldenek, ahol a többségi társadalomhoz próbálnak minket igazítani. Aki úgy érzi, hogy a társadalom folyamatosan egy tőle idegen szerep játszására kényszeríti, ha pedig ezt nem mindig tudja az elvártnak megfelelően hozni, akkor bünteti, annak állandó stressz az élete és nem tudja úgy kibontakoztatni a képességeit, ahogy azt egy elfogadó környezetben tehetné. Ennek sokszor látható jele is van: lemarad a tanulásban, nem tud sehová beilleszkedni, csökken a munkahelyi teljesítménye (vagy munkát sem kap), nem jár el sehová, gyakran kiborul, egészségügyi problémái lesznek. A nem túl széles látókörű ember pedig ezeket látva csak a saját előítéleteit erősíti meg (“Na ugye, megmondtam, ezektől nem lehet sokat várni”), majd levonja a következtetést, hogy nem érdemes az autistáknak még ennyit sem megadni, hisz úgyis csak fölösleges idő- és energiapazarlás.

Az elérhető (hangsúlyozom, elérhető, nem pedig egy átlagos anyagi körülmények között élő család helyzetét ellehetetlenítő) fejlesztéssel természetesen nincs gond, amennyiben az a gyerek képességeire van szabva és olyan módon segíti a többségi társadalomban való boldogulását, hogy nem kényszeríti az autisztikus jellemzők, tehát a személyisége egy integráns részének az elrejtésére. Az autizmus ugyanis nem választható külön a személyiségtől, nem irtható ki, nem “gyógyítható” és nem “oldódik meg” azzal, hogy sokan a szülők nevelési elveit akarnák megváltoztatni. A mi képességprofilunk sem kevésbé értékes a neurotipikus képességprofilnál. Hozzájuk hasonlóan a mi is világ sokszínűségéhez járulunk hozzá, jogunk van olyannak lenni, amilyenek vagyunk és úgy élni, ahogyan szeretnénk. Erről szól a neurodiverzitás elve.

Kategória: Uncategorized | Címke: , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Miért “balhézunk”?

Időről-időre érkezik hozzám egy-egy olyan visszajelzés valamelyik blogposztom vagy Facebook posztom kapcsán, amely bár szókincsben és érveléstechnikában nagyon is változatos, a fő mondanivalója ugyanaz: miért kell annyit beszélni az autizmusról? Miért kell annyit balhézni? És mivel spektrumtársaim és autista gyerekeket nevelő szülők írásait olvasva úgy látom, korántsem én vagyok az egyedüli, aki ilyen visszajelzéseket kap, megérett az idő egy blogposztra itt is.

balhe1

Először is: beszélni bármiről lehet, akár van vele probléma, akár nincs. Az autizmussal nem az a probléma, hogy létezik – a létezés e természetes variációja mindig is létezett és létezni is fog. A jelenlegi adatok szerint Magyarország népességének 1-%a autista, ami csaknem 100.000 embert jelent, és ebben nincs benne a sok diagnosztizálatlan érintett (bár minden bizonnyal benne vannak olyanok, jóval kisebb számban, akiket tévesen diagnosztizáltak autizmussal).
A probléma ott van, hogy a társadalom az autistákkal – csakúgy, mint sok más kisebbségi csoporttal szemben – kirekesztő. De nem csak velük, hanem a családjaikkal is, így ha az autizmusban közvetetten érintetteket is belevesszük, a problémában érintettek száma máris megtöbbszöröződik.

Honnan ered a kirekesztés?

Előítéletekből, ismeretlentől való félelemből, felsőbbrendűség-tudatból, zsigeri gyűlöletből, érdektelenségből, elutasításból. Csupa olyasmiből, ami kellő ismeretek átadásával, társadalmi érzékenyítéssel, nyitottságra való buzdítással és ezek alapvető pozitívumainak észrevétetésével megfordítható és olyan jelenségekké alakítható, amelyek nem csupán a jelenleg kirekesztett csoportok, hanem a társadalom egészének az érdekeit szolgálják. Mert lehet, hogy egy autista gyerek simán integrálható lenne iskolai környezetbe, ha megkapná a lehetőséget vagy egy kis személyre szabott segítséget kapna hozzá. Lehet, hogy egy autista felnőtt kiválóan be tudna tölteni egy adott munkakört, ha nem utasítanák el az állásinterjún azért, mert kerüli a szemkontaktust vagy mert többet kell gondolkodnia a válaszokon. Lehet, hogy egy autista gyerek vagy felnőtt nagyon szeretetreméltó ember, kiváló barát, ha mások hajlandóak jobban megismerni és nem fordítanak neki hátat azért, mert stimmel vagy mert nem tud felszabadultan csevegni egy ismeretlenekből álló társaságban. Épp ezért szükséges sokszor, sok helyen, sokféleképpen elmondani, hogy az autisták nem betegek, nem esőemberek, nem Taigetosz-pozitív selejtek, nem veszélyes ufók és nem is elhanyagolható, jelentéktelen ritkaságok, hanem gondolkodó, érző emberek, akiket a társadalom igazságtalanul próbál elkülöníteni. Ezért szükséges rámutatni az őket ért konkrét és általános problémákra, feltárni az okokat, megoldást, irányt javasolni, és ugyanezért szükséges a pozitív irányú változásokról, személyes tapasztalatokról is beszámolni.

És hogy ebből mi hasznuk lesz azoknak, akik jelenleg bármilyen formában a kirekesztéshez járulnak hozzá? Például az, hogy kevesebb lesz a kolonc és több az aktív munkaerő. Vagy az, hogy szélesedik a látókörük. Vagy az, hogy rájönnek, lehet élni kevesebb utálkozással, gyűlölettel, félelemmel is. Könnyen lehet, hogy ez jobban fog tetszeni nekik – ha mégsem, akkor ott van továbbra is a korábbi alternatíva.

A továbbiakban általánosságban válaszolok néhány olyan visszajelzésre, amit viszonylag gyakran látok másoknál és kapok magam is.

Én nem ilyen vagyok/nem mindenki ilyen…

…tehát az itt felvázolt probléma nem létezik. Ezzel a kijelentéssel lényegében nem teszel mást, mint elhárítod a saját felelősségedet egy olyan probléma létezésétől, amelyért egy olyan embercsoport felelős, amelybe történetesen te is beletartozol. Akkor is, ha te és számos általad ismert ember valóban nem járul hozzá közvetlenül az előidézéséhez. Természetesen szóvá teheted, hogy te nem így viselkedsz, viszont azzal, hogy a saját önérzetedet tisztázva egy társadalmi szinten igenis fennálló probléma létezését tagadod, végeredményben annak a fenntartásához járulsz hozzá. A probléma kezelését első lépésben a létezésének az elismerése mozdítaná előre.

Másokat is kirekesztenek, róluk miért nem beszélsz?

Nekem autistaként sem jogom, sem kompetenciám nincs az LMBTQ emberek, a mentális betegek, a mozgássérültek vagy más olyan marginalizált csoportok tagjainak a nevében beszélni, akikhez nem tartozom. Ha beszélek valamelyik csoportról vagy utalok rá (amit gyakran meg szoktam tenni), akkor sem akarom megmondani, hogy ők mit és mennyit beszélhetnek magukról, valamint hogy az általuk tapasztalt problémák jogosak-e vagy sem. A támogatásukat, a jogaik elismerését viszont fontosnak tartom, amint azt már több blogposztban is részletesen kifejtettem.

Másokat is kirekesztenek, ők mégsem beszélnek ennyit róla.

Egyrészt lehet, hogy ők is sokat beszélnek az őket ért problémákról, csak nem jut el hozzád, másrészt ha mégsem, akkor inkább az lenne jó, ha ők is hangsúlyosabban kiállnának magukért – de ez egyedül az ő döntésük.

Az autisták is tudnak kirekesztőek és bunkók lenni a neurotipikusok irányába.

Sőt, egymással is tudnak így viselkedni, viszont ez már megint az autisták problémáinak a bagatellizálása. Véleményem szerint a kirekesztő megnyilvánulás, bárkitől is származik, helytelen és az egyik irány létezésére hivatkozva a másikat jogosnak minősíteni sosem megoldás. Közben azt az apróságot se felejtsük el, hogy a neurotipikusok mint többség és az autisták mint kisebbség problémái minőségileg és mennyiségileg sem összemérhetőek.

Nem minden autista zseni!! Miért utálod az NT-ket? Miért nézed le a súlyos autistákat, ők már nem is számítanak? 

Sokkal hatékonyabb, ha rámutatsz, melyik szövegrészből következtettél ki ilyesmit, így lehetőségem van azt ismét átolvasni és mérlegelni, valóban van-e ilyen olvasata a szövegnek vagy csak elkerülte valami a figyelmedet. Mindkettőre volt már példa, igaz, nem a fent idézett témákban, hanem másban. Viszont ha csak az indulataidat zúdítod rám és alaptalan hülyeségekkel dobálózol, annak semmi értelme és konstruktív következménye nem lesz.

És végül: a balhé.

Az érdekvédelem balhénak, rinyálásnak, nyavalygásnak való titulálása lényegében azt jelenti: ezek a retardok maradjanak csöndben, tanulják meg, hol a helyük. De nem csak az a gond, hogy a marginalizált státuszban lévő csoportok ki mernek állni és el merik mondani a nagyközönségnek, kik ők és mit akarnak. Hanem az is, hogy sokaknak számos reflektálatlan előítéletükkel kell így szembenézniük, ami kényelmetlenséget, zavart okoz, hiszen önmagukban való kételkedésre készteti őket, megbontja a belső egyensúlyt. Sokkal könnyebb úgy reagálni, hogy “ezek csak balhéznak”, hiszen így továbbra is biztosítják a maguk számára a zavartalan kényelmet, nincs szükség semmilyen önreflexióra vagy önismereti munkára.

Olyan megjegyzést is olvastam már, hogy teljesen fölöslegesen találtak ki az autisták maguknak egy világnapot, ez is csak a rinyálás része. Az autizmus világnapja és így az autizmusra való figyelemfelhívás hónapja egyébként neurotipikus kezdeményezés, amit neurotipikusok szavaztak meg. A kék színnel és a puzzle-darabbal kampányoló Autism Speaks (amelynek a tevékenysége megelőzésre, kúrákra és gyógymódokra, általánosságban az autizmus megszüntetésére irányul), szintén neurotipikusokból áll. A hazai autizmus témájú rendezvények 95%-át neurotipikusok szervezik neurotipikusok szerepeltetésével neurotipikusok számára, ezeken az autisták legfeljebb eszközként (lásd: autizmust “bemutató” fotókiállítások) vagy ha nagyobb szerencséjük van, biodíszletként szerepelhetnek. Azonban április folyamán az autizmusra irányuló nagyobb figyelem jó lehetőséget kínál az érintett érdekvédőknek is arra, hogy nagyobb közönséghez jussanak el és legtöbben ki is használják ezt. Én is ki fogom, így akinek az önérzetét sérti pl. a szubverzív kritika, az számítson hatalmas balhéra 🙂

Kategória: Uncategorized | Címke: , | Megjegyzés hozzáfűzése

“Úristen, okosabbak, mint én!” – Kulturális sokk

A kulturális sokk kifejezés azokra az érzésekre (félelem, meghatottság, zavarodottság, bizonytalanság, lelkesedés stb) utal, amit az emberek olyankor élnek át, amikor a sajátjuktól nagy mértékben különböző kulturális vagy társadalmi környezetbe kerülnek és ott kell helyt állniuk. Bár a kulturális sokkról sokan csak mint egy idegen ország kultúrájában való létezés folyamán szerzett tapasztalatokra asszociálnak, a jelentésköre ennél jóval tágabb. Ha elfogadjuk a kultúra antropológiai megközelítését, amely által átláthatjuk a társadalmi hálózatok, az emberi cselekvés, gondolkodás sokféleségét, láthatjuk, hogy a kulturális csoportok igazából rendkívül sokfélék lehetnek: ugyanúgy szerveződhetnek nemzetiség vagy etnikai hovatartozás, mint nem, kor, szexuális irányultság, neurodivergens állapot, de akár valamilyen érdeklődés vagy elkötelezettség köré is.

Culture-Shock

Milyen lehet egy kulturális sokk?

Nézzünk egy nagyon egyszerű példát:

“Franciatanárként dolgoztam egy katonai akadémián Dél-Koreában. Tél volt, órát tartottam, ahogy szoktam, de nem tudtam nem észrevenni, hogy sok tanuló náthás. Egyikük sem fújta ki az orrát, hanem egész óra alatt szipogtak. Kicsit idegesített a dolog, nehezen tudtam a tanításra koncentrálni. Végül elővettem egy csomag papírzsebkendőt és szét akartam osztani a tanulók között, hogy ki tudják fújni az orrukat. Meglepődtem, amikor mindegyikük elutasította. Folytattam a tanítást, de nem értettem az egészet. A kolléganőm jött rá arra, hogy Koreában az orrfújás ugyanolyan tapintatlannak számít, mint Európában a hangos náthás szipogás.”

Amint arról a cikk elején is szó volt, a kulturális sokk nem korlátozódik országok kultúrái közötti különbségekre:

“Amikor legutóbb munkahelyet váltottam, első nap vittem magammal a saját kis készletemet, amit az előző helyeken is használtam: saját bögre, tányér, evőeszköz, írószerek. Ezeket természetesen az asztalomon, illetve az étkezőben tartottam. Hamar észrevettem azonban, hogy az evőeszközeim nem mindig vannak a helyükön, a bögrém is rendszeresen ‘elvándorol’ az íróasztalomról, hogy aztán a szomszéd irodában kerüljön elő két nappal később, az írószereimnek pedig pár nap múlva nyomuk sem volt. Nem akartam szólni, amikor láttam, hogy valaki az én tányéromból eszik vagy az én kanalammal kavargatja a kávéját, de kellemetlenül éreztem magam. Amikor jeleztem egyik kollégámnak, hogy szükségem lenne egy tollra, hol találok egyet, ő a szomszéd asztalra mutatott: ‘Van ott elég, vegyél el egyet.’ ‘De az az Ádámé’, válaszoltam, amire az volt a válasz, hogy ugyan már, itt minden közös, mindenki mindent használ. Azóta sem értik, minek nekem pl. saját bögre, amikor van épp elég a konyhában.”

Hogyan nyilvánulhat meg a kulturális sokk autizmusban?

Erre sokan tudnának példát mondani, akik – ahogy szinte mindenki – neurotipikusok között szocializálódtak és valamilyen módon – általában felszínesen – kapcsolatba kerülnek autizmussal, például hallanak a szomszéd gyógypedagógus által vezetett autista csoportról vagy a kolléga autista gyerekéről. Az ilyen élményekhez gyakran társul negatív kulturális sokk:

“Megrágja a szőnyeget, nem beszél? Én megőrülnék tőlük, Isten őrizz, hogy nekem ilyen gyerekem legyen.”
“Csak ülnek és néznek merev arccal? Huhh, nekem nem lenne türelmem hozzájuk, ki tudja, értenék-e egyáltalán, amit mondok.”

A kulturális sokk azonban nem csak negatív, hanem pozitív is lehet. Ezalatt azt kell érteni, hogy olyan pozitív érzelmeket vált ki, mint pl. a meghatottság, az elragadtatás vagy épp a gondoskodásra való hajlam:

“Jaj, de cukik!”
“Milyen tiszta szívű, őszinte, jólelkű emberek.”
“Milyen kis aranyos, fura csodabogarak, nagyon imádnivalóak.”

Azoban azok a tapasztalatok, amelyek csupán felszínes (és sokszor nem is saját) tapasztalatból vagy egyetlen érintett megismeréséből származnak, meglehetősen szűkkörűek és sokszor sztereotipikusak (“Biztosan minden autista olyan, mint ő/ők”), ezért kulturális sokk egy későbbi szakaszban is érhet egy neurotipikus személyt. Ha például úgy dönt, hogy meg szeretne ismerni felnőtt autistákat annak érdekében, hogy jobban megértse a környezetében lévő érintettet, vagy csak mert egyszerűen kíváncsi, milyenek az autisták, ezért pedig regisztrál egy autisták számára üzemeltetett fórumra vagy elolvas néhány személyes beszámolót, nagyon gyakran előfordul, hogy nem azt kapja, amit az előzetes ismeretei vagy számításai alapján vár. És itt jön újra a kulturális sokk, ugyanis sokan ekkor szembesülnek először olyasmikkel, hogy:

– az autisták tudnak értelmesen beszélni
– sok autista egyetemi diplomát szerez, akár többet is
– sok autista képes az önálló életvitelre
– sok autista párkapcsolatban, házasságban él
– sok autista nem elégszik meg a társadalom által rá osztott másodrendű állampolgár szereppel, hanem egyenlő bánásmódot akar

Általában ezek azok, amelyek leghamarabb felszínre kerülnek és megdöbbentő érzést, bizonytalanságot, zavarodottságot váltanak ki azokból, akik nem erre számítottak.

Autisták is megtapasztalhatják

Sokan nem is gondolnák, hogy egy neurotipikus környezetben szocializálódott autista ugyanúgy megtapasztalhatja a pozitív vagy negatív kulturális sokkot más érintettek társaságában, mint egy neurotipikus. Van, akit már a legelején lelkesedéssel tölt el, hogy a spektrumtársak nem utasítják el néhány korábban furcsának tartott megnyilvánulása miatt, és úgy érzi, ők lesznek az életre szóló barátai. Más azzal a feltételezéssel lép be egy aspergeres csoportba, hogy a többiek nem lehetnek olyan okosak és tájékozottak, mint ő, elvégre az autisták között ritka az olyan okos és művelt egyén, mint ő – ám ezekre a többiek hamar rácáfolnak, amit az új belépő hirtelen nem tud hová tenni.

Ítéletet könnyű mondani

A kulturális sokk hatására könnyen alkotunk ítéletet. Ha olyan viselkedésnek vagyunk szemtanúi, amely bár ártalmatlan, de megszeg egy normát vagy akár csak eltér az általunk megszokottól (pl. látunk egy stimmelő autistát, vagy egy gyereket, aki a nagy zaj és tömeg hatására kiborul és hangosan sikít), automatikusan azt gondolhatjuk: nem normális, neveletlen, tapintatlan. Ennek egyik oka az, hogy a hasonló szituációkat általában kellemetlenek érzékeljük és ezért mielőbb le akarjuk zárni őket. Az ítéletalkotás ennek egy gyors és egyszerű módja, hiszen így nem kell megvizsgálnunk a helyzetet, nem kell megpróbálnunk megérteni a másikat, mert ő alapvetően bunkó, neveletlen, nem normális stb. A pozitív kulturális sokk esetében is hasonló a helyzet: nem akarjuk tágabb perspektívából megvizsgálni a szituációt, mert az a kevés, amit tapasztaltunk, kellemes érzéssel tölt el.

Mit érdemes tenni?

Először is érdemes észben tartani, hogy nem minden kívülállók számára szokatlan viselkedésnek az az oka, hogy az illető abba a bizonyos kultúrába/csoportba tartozik. Egy adott megnyilvánulás, viselkedés hátterében többfajta ok is állhat, ilyen lehet valamilyen környezeti hatás vagy egyéb pillanatnyi személyes tényező, pl. fáradtság, stressz, öröm. Ezek gyakran hatással vannak arra, ahogyan valaki viselkedik vagy beszél. Nem árt óvatosnak lenni a kulturális sokk okozta érzelmek azonnali kinyilvánításával, hisz a kezdeti benyomások sokszor nem helytállóak az adott csoportra, szituációra nézve.

A kulturális sokknak több fázisa van, amelyek nem csupán személyenként lehetnek eltérőek, hanem attól függően is különböznek, hogy mennyi időt töltünk a számunkra idegen környezetben, milyen előzetes információval rendelkezünk róla, milyen előítéleteink voltak, mielőtt odakerültünk, van-e lehetőségünk rögtön elmenekülni, vagy pedig kénytelenek vagyunk hosszabb időre ott maradni. Arra is emlékeztessük magunkat, hogy a másság önmagában nem rosszabb, nem elítélendő, nem lebecsülendő, nem is egy veszélyeztető tényező, hanem egyfajta variáció, ezzel együtt viszont a kulturális sokk egy természetes emberi reakció. Érdemes tehát nem élből elutasítóan, hanem nyitottan állni a különbözőséghez és úgy tekinteni a kulturális sokkra, mint egy tanulási lehetőségre – nem csak a másik kultúráról, hanem a sajátunkról és önmagunkról is.

Kategória: Uncategorized | Címke: , | Megjegyzés hozzáfűzése

Neurotipikus privilégiumok

– Tizenketten vagyunk a csoportban. Az egyik lány szenvedélyes íjász. Van egy fiú, aki nagyon jó fizikából, ő ukrán származású, és van egy másik, aki Asperger-szindrómás, ő vegyésznek tanul.
– Azért ne velük barátkozz majd.
– ???
– Nem úgy értem. Beszélgess velük nyugodtan, de inkább a többiekkel köss majd barátságokat.

A párbeszédben résztvevő személy (aki hallgatta a beszámolót a csoportról) semmit nem tudott a két csoporttársról azon kívül, hogy egyikük ukrán származású és ért a fizikához, másikuk aspergeres és ért a kémiához. A csoport többi tagjáról pedig csak annyit feltételezhetett, hogy nem ukrán származásúak és nem aspergeresek. Ezek alapján az utóbbiakat méltó barátnak ítélte meg a beszélgetőpartnere számára, míg az előbbieket nem. Ha pedig másnak azt tanácsolja, hogy ne barázkozzon ukrán származásúakkal vagy autistákkal, akkor vélhetően ő maga sem tesz másként a saját életében.

privilege

A privilégium sokszor relatív.

Mindez annyit jelent, mint sztereotípiák alapján privilégiumokat tulajdonítani bizonyos személyeknek vagy csoportoknak. Olyan előjogokat, amelyek annyira természetesek azok számára, akik részesülnek bennük, mint az, hogy van levegő. Nem tűnik fel a meglétük. Épp ezért ha másvalaki életéből hiányoznak, az nem különösebben fontos. Általában ha valaki tudomására jut, hogy nem mindenki rendelkezik olyan alapjogokkal, amelyekkel ő igen, igyekszik tudomást sem venni róla. Lényeg, hogy ő igen. Aki nem, az biztosan maga tehet róla, vagy ha nem, akkor sajnos ilyen a világ.

Mindannyian rendelkezünk privilégiumokkal, amelyek közül sokról azt sem tudjuk (vagy nem akarjuk tudni), hogy azok. Viszont nem azért részesülünk bennük, mert megdolgoztunk értük. A továbbiakban olyan privilégiumok listája következik – a teljesség igénye nélkül – amelyekben abban az esetben részesülsz, ha neurotipikus vagy. Természetesen nem minden neurotipikus rendelkezik ugyanezekkel a privilégiumokkal és nem minden neurodivergens személy szembesül ugyanezekkel a problémákkal (amelyek mértéke és az egyénre gyakorolt hatása is változó lehet):

  • Nem aggatják rád a “beteg”, “fogyatékos”, “rendellenes”, “nem normális” és hasonló kifejezéseket, ezek minden negatív jelentéstartalmával együtt.
  • A “neurotipikus” szót nem hasznáják szitokszóként vagy pejoratív értelemben, vagyis nem kell azt érezned, hogy az állapotod szégyen vagy épp nevetség és gúny tárgya.
  • Nem gondolják azt, hogy azért, mert NT vagy, gyógyítani kellene téged, sem azt, hogy intézetben lenne a helyed vagy jobb lenne, ha egyáltalán nem is léteznél.
  • Nem tartanak másokra nézve veszélyesnek; nem feltételezik, hogy nagyobb eséllyel követsz el bűncselekményt pusztán azért, mert NT vagy.
  • Senki nem tekint úgy rád, mint valami ismeretlen lényre, amit a biztonság kedvéért jobb elkerülni.
  • Ha egy neurotipikus személy gyilkosság áldozata lesz, nem azt mondják mások, hogy így a legjobb neki. Ha az elkövető egy szülő, nem őt kezdik sajnálni az áldozat helyett és nem keresnek olyan mentséget számára, hogy szegény biztos nem bírta a gyerek nevelésével járó terheket.
  • Nem úgy tekintenek rád, mint aki minden kétséget kizáróan terhet jelent a családja, a tágabb környezete és az összes adófizető számára.
  • Nem szenvedsz automatikusan hátrányt az oktatásban vagy a munkaerőpiacon, függetlenül attól, hogy milyen képességekkel rendelkezel.
  • Nem kell attól félned, hogy mások akarják meghozni helyetted a saját életedre vonatkozó döntéseket.
  • Nem azon van állandóan a hangsúly, hogy mit nem tudsz.
  • Ha van egy téma vagy tudományág, amelyben kiemelkedő teljesítményre vagy képes, nem feltételezik mások, hogy abban zseni vagy, de semmi máshoz nem értesz.
  • Nem veszik kevésbé komolyan a véleményedet, álláspontodat csak azért, mert NT vagy.
  • Nem tulajdonítják mások a nekik nem szimpatikus megnyilvánulásaidat pusztán az idegrendszeri hálózatodnak.
  • Nem kiskorúsítanak – nem beszélnek veled felnőtt létedre úgy, mint egy kisgyerekkel és nem várnak tőled akár ismeretlenül is átlagon aluli teljesítményt.
  • Nem érzed úgy, hogy folyamatosan egy tőled idegen szerepet kell játszanod azért, hogy befogadjanak.
  • Nem kell titkolnod az állapotodat annak érdekében, hogy megtarthasd az állásodat és megmaradjanak a baráti vagy szakmai kapcsolataid.
  • Nem gondolják azt, hogy nem vagy képes más emberekkel kapcsolatot teremteni, közösségbe beilleszkedni, érzelmeket mutatni, empatikusnak lenni.
  • Nem kirívó esetként könyvelik el, ha egyetemen tanulsz, dolgozol, családod van.
  • Nem gondolják azt, hogy nem lehetnek szexuális igényeid.
  • Nem mondják azt, hogy ne legyenek gyerekeid, mert olyanok lehetnek, mint te.
  • Ha valaki igényt tart a társaságodra, azt mások nem egy nagy kegynek vagy a sajnálatnak tudják be a másik ember részéről.
  • Nem bámulnak nyilvános helyeken és nem szólítanak fel arra, hogy távozz, mert a senkinek nem ártó viselkedésed esetleg zavar másokat.
  • Nem sajnálnak mások és nem használnak eszközként arra, hogy a saját nagylelkűségüket bizonygassák, pl. nem tesznek olyan megjegyzést, hogy “Jaj, én annyira együtt érzek szegényekkel (ugyanakkor hálát adok a sorsnak, amiért én és a családom nem ilyenek vagyunk.)”

Persze sok neurotipikus erre azt mondaná, hogy

“én nem részesülök privilégiumokban,

ugyanúgy diszkriminálnak azért, mert más a nemi irányultságom / nő vagyok / nemzeti kisebbséghez tartozom / más a bőrszínem / hátrányos anyagi körülmények között élek / mozgáskorlátozott vagyok / idős vagyok stb.”

És való igaz, hogy a fenti privilégiumok hiányát nem csak autisták, de mások is tapasztalhatják. Ahogy az is, hogy sokan másfajta privilégiumokban nem részesülnek, vagy esetleg úgy érzik, hogy az autisták (vagy mások) élethelyzete még így is sokkal elviselhetőbb, mint az övék.

“Amit ti kapok, az semmiség ahhoz képest, amivel nekem kell szembesülnöm nap mint nap, úgyhogy ne panaszkodjatok.”

Azonban a más területeken elszenvedett hátrányok nem érvénytelenítik a neurotipikus privilégiumokat. Az észrevételed csupán azt jelenti, hogy te magad is igazságtalanul vagy megfosztva bizonyos privilégiumoktól. Viszont a saját társadalmi helyzetedet más csoportok hasonló problémáinak negligálásával vagy tagadásával nem fogod tudni előmozdítani – ellenkezőleg, önteltnek és egocentrikusnak fogsz tűnni olyan emberek szemében, akik akár partnereid is lehetnének az egyenlő jogokért vívott küzdelemben.

Ne feledjük, hogy a privilégiumokért, amelyeben akár heteróként, akár neurotipikusként, férfiként, fiatalként stb. részesülünk, semmit nem tettünk. Ha pedig így van, akkor abszolút jogtalanul vitatjuk el ezeket olyan emberektől vagy csoportoktól akik vagy amelyek szintén nem tettek semmit az ellen, hogy részesüljenek bennük. Továbbá senki nem tudhatja, mikor kerül át ő maga vagy a családtagja egy alulprivilegizált csoportba (pl. azáltal, hogy egy baleset következtében mozgáskorlátozottá válik, más országba kénytelen költözni, kiderül a gyerekéről, hogy a saját neméhez vonzódik, autista gyereke születik stb.), aminek következtében nagyon gyorsan újra kell majd gondolni sokmindent. Kirekesztés helyett tehát érdemes inkább segíteni, de legalábbis nem gátolni a marginalizált csoportokat abban, hogy megkapják mindazt, ami alapjogon járna nekik.

Kategória: Uncategorized | Címke: , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Neurotipikus a testvérem

Egyre több olyan kiadvány, csoport, foglalkozás létezik, amelyeket olyan neurotipikus gyerekek számára szerveznek/írnak, akiknek autista testvérük van. Természetesen ezek hasznossága nem vitatható, és tény, hogy sok neurotipikus gyerek nagyon sokat profitál belőlük. Néhány (vagy sok) aspi felnőtt figyelmét azonban nem kerüli el, hogy ezek közt vannak olyanok, amelyeknek már a pármondatos bemutatásából is átjön: szegény NT gyerekeket sajnálni kell, amiért autista testvérük van. Ezek mellett természetesen vannak olyanok is, amelyeknek nincs ilyen kicsengése.

ntsister

Nemrég elolvastam egy tizenéves neurotipikus lány beszámolóját, amely azzal a kívánsággal zárult: bárcsak ne lenne autista a testvére. Nem lehet őt hibáztatni, bizonyára akaratlanul is azt a szemléletet tette magáévá, hogy az autizmus valami rossz dolog. Viszont néha, amikor ilyen mondatokkal szembesülök, felteszem magamnak a kérdést: vajon az én neurotipikus testvérem is így gondolkodott? Vagy még most, felnőttkorunkban is így gondolkodik?

És hogy gondolkodunk mi, érintettek, akiknek neurotipikus testvérünk van? Elvégre a szituáció bizonyos szempontból ugyanaz: van egy (vagy több) testvérünk, aki „más”, mint mi. Más szempontból pedig nagyon eltérő a helyzet, hiszen a társadalom azt érezteti velünk, hogy mi vagyunk a kívülállók, akiknek alkalmazkodni kell annak érdekében, hogy befogadjanak. A család hozzáállása pedig mindent eldöntő lehet, hiszen nem mindegy, hogy a hozzánk legközelebb álló emberek is azt éreztetik-e velünk, hogy kevesebbek vagyunk másoknál, vagy pedig azt, hogy autistaként pontosan ugyanolyan értékes emberek vagyunk, mint a neurotipikus testvérünk.

Jöjjön néhány olyan aspergeres felnőtt témábavágó beszámolója vagy rövid története, akiknek egy vagy több neurotpikus testvérük van:

:::::::::::::::::::::::::

Író vagyok. Aspergeres. Egy darab testvérrel rendelkezem. Imádom őt. Ő is engem. Elvitt a Balcsira. A kocsiban ültem végig, nemtudtamakartambírtam kiszállni. Feladtam neki a leckét.

– Mit fogsz itt csinálni?
– Írok addig.
– A parton is tudsz.
– Nem.
– És miért?
– Mert nem.
– Oké. Majd jövök.

Jött. Rövid idő múlva. Egyfejezetnyi idő a rövid idő. Talán másfél óra lehetett.

– Jól vagy?
– Igen.
– Nincs meleged?
– De.
– Nem akarsz kiszállni?
– Nem.

Hozta a cuccát, beült és hazamentünk. Azt mondta, sajnál, és nehéz lehet nekem. Azt válaszoltam, hogy szerintem neki is nehéz lehet. Mert csak felém pislogott a partról, hogy mi lehet velem, nem fürdött ezért, és csak idegeskedett a napon, hogy lehet, hogy hőgutát kapok, és egyáltalábanis mi lehet velem. Nem kaptam. Viszont írtam egy fejezetet a könyvembe. Jól sikerült, ezért boldog voltam. Szóval egy boldog és egy boldogtalan ember autózott hazafelé. Mindannyian MÁSHOGY vagyunk boldogok. Tessék megérteni.

Ennyi jutott most eszembe.

:::::::::::::::::::::::::

„Néha még egy kicsit büszke is vagyok rád”

– jelentette ki egyszer elismerőleg a testvérem. Belőlem azonban ezt hallva mégsem az öröm tört elő. Ez a „dicséret” felsorakozott a többi megalázás mellé, amit életem során tőle kaptam. Persze nem tagadom, sokszor neki sem lehetett könnyű mellettem. Sokáig ő volt számomra a követendő példa, ami a kortársakkal való viselkedést illeti, ennek ellenére sokszor nem tudtam úgy viselkedni, nem tudtam azt nyújtani mások társaságában, amit elvártak tőlem. Nem voltam beszédes, nem voltam kezdeményező, nem tudtam feltalálni magam, ha pedig mások akartak beszélni velem, nem mindig tudtam, mit kell mondani, hogy kell viselkedni, ezért inkább eltávolodtam. Rá pedig értetlenül néztek, ami kellemetlen volt számára. Néha a védelmébe vett. És néha az értetlenkedő pillantásokat azzal próbálta ellensúlyozni, hogy nyíltan vagy burkoltan becsmérelt, lejáratott mások előtt.

Egyetemisták voltunk, amikor egyszer az én közeli barátaimmal elmentünk bulizni. Mindenki beszélgetett, táncolt. A buli jól sikerült.

Másnap azonban a testvérem elém állt.

– Te ezen a bulin valahogy nem olyan voltál, amilyen lenni szoktál.
– Ezt hogy érted?
– Az a sok felszabadult beszélgetés, tánc, röhögés nem a te stílusod. Te nem ilyen szoktál lenni.
– Miért, milyen legyek? Üljek egyedül egy széken, amíg ti buliztok? Igen, ilyen gyakrabban vagyok, de most sikerült valamennyire feloldódnom és jól éreztem magam. Mi ezzel a gond?
– A te dolgod, de jó, ha tudod, hogy az emberek nem szeretik, ha egyszer csak másképp viselkedsz, mint ahogy szoktál.

Szívesen megmondtam volna neki, hogy ő sem úgy viselkedett, mintha a saját barátaival bulizott volna. Valamivel visszafogottabb volt a jórészt idegen társaság miatt, de ezen senki nem akadt fenn. Azt is megmondtam volna neki, hogy ő ugyan nem szokott engem a barátaimmal látni (azon is látványosan meglepődött korábban, hogy egyáltalán vannak barátaim az egyetemen), honnan tudja, hogy hogy szoktam velük viselkedni?

Utólag örülök, hogy egyiket sem mondtam. Mindenki érezze jól magát úgy, ahogy akarja. Nem kell egymásnak megfelelnünk. Büszkének sem kell lennünk egymásra.

:::::::::::::::::::::::::

A neurotipikus testvéremmel, akiről most írni fogok, sokáig együtt laktunk, bár mostanában ritkán találkozunk, és nem annyira közeli a viszonyunk. Természetesen vannak közös vonásaink, sok mindenben viszont nem hasonlítunk. Bár tudomásom szerint ő sem volt mindig a társaság középpontja, sikerült barátokat találnia, nekem viszont folyamatosan gondjaim voltak a beilleszkedéssel. Ő segített nekem nem csak középiskolát, hanem később munkahelyet is találni. Mielőtt gimnáziumba mentem volna, megismertetett egy későbbi SI-mmel. Úgy gondoltam, hogy az érdeklődési köre miatt tudott beilleszkedni, és egyébként is úgy éreztem, hogy ez elég menő téma ahhoz, hogy az ember eldicsekedjen az ismeretével, ezért az új osztálytársaimmal is folyamatosan erről a témáról beszéltem. Ezzel szemben sokat bántottak, csak egyvalakivel sikerült közelebbi kapcsolatot kialakítanom ebben az iskolában, rajta kívül inkább a testvérem barátaival és azok osztálytársaival barátkoztam, akiket nem zavart az (vagy legalábbis nem jelezték), hogy egyfolytában ugyanarról beszélek. A kettőnk közötti különbségek persze nem csak a barátkozás terén mutatkoztak meg. Emlékszem, hogy volt egy tévésorozat, amit együtt néztünk, és ami az én SI-témámnak számított. Őt szintén érdekelte a műsor, de úgy éreztem, nem érti meg, hogy ez nekem mennyire fontos, és az is furcsa volt, hogy őt ez ennyire hidegen hagyja. Később más SI-jeimnél is éreztem, hogy furcsállja, hogy engem ennyire izgat egy adott téma, ami egy idő után kellemetlen érzést okozott. Abban viszont én nem láttam semmi rendkívülit, hogy nála több téma is békésen megfér egymás mellett, bár ebben közrejátszott az is, hogy épp a családom miatt már hozzá voltam ahhoz szokva ahhoz, hogy ők általában több téma iránt érdeklődnek egyszerre, eltérő intenzitással.

Összességében úgy gondolom, hogy nagyon nagy előny, ha az embernek van testvére. Ha nem lett volna testvérem, az egyébként sem problémamentes gyerekkorom még nehezebb és magányosabb lett volna, ráadásul az említett testvérem segített bizonyos területeken az előrelépésben (gondolok itt a közös munkahelyünkre vagy a közös iskoláinkra). Mivel a képességprofilunk, a személyiségünk eltérő, ezért kevésbé tudtuk megérteni egymást, ami miatt időnként kellemetlenül érzem magam, másfelől viszont látom azt is, hogy ez egyikünknek sem róható fel hibaként.

:::::::::::::::::::::::::

Milyen érzés nekem, az NT-nek? Milyen érzés nekem, az aspinak?

Veled többet törődtek a szüleink a speciális igényeid miatt. Én sokszor háttérbe szorultam.
Velem kapcsolatban állandóan azzal foglalkoztak a szüleink, hogy miben nem vagyok jó. Veled szemben nagyon ritkán volt ilyen kifogás.

Neked több dolgot elnéztek. Te megtehettél olyasmit, amit én nem.
Engem sokszor visszafogtak olyasmitől, amit te megtehettél, mert szerintük hülye voltam hozzá.

Téged megdicsértek olyan dolgokért, amelyekért engem nem.
Megalázó volt, amikor olyan dolgokért is dicsértek, amelyet magától értetődően meg tudtam csinálni. Veled nem viselkedtek így.

A játszótársaink engem néztek hülyének, amikor nem értették a viselkedésedet.
A játszótársaink engem sokszor nem fogadtak be, míg téged igen.

Unom már, hogy bármiről beszélünk, mindig a te témádra tereled a szót.
Unom már, hogy veled csak felületesen lehet beszélgetni.

Igazságtalannak éreztem, hogy nem lehetett egy „normális” testvérem.
Igazságtalannak éreztem az örökös elutasítást.

Sokszor szégyenkeznem kellett miattad.
Sokszor éreztem, hogy szégyellsz mások előtt.

Bűntudatom van, amiért többször bántottalak a másságod miatt.
Bűntudatom van, amiért néha kihasználtam ellened a saját eltérő igényeimet.

Tőlem sokan azt várták, hogy ha már te más vagy, én többre legyek képes, mint egy átlagember.
Tőlem sokan még átlagos teljesítményt sem vártak.

:::::::::::::::::::::::::

Nagyon sokat tanultam a neurotipikus testvéremtől. Ahogy ő is nagyon sokat tanult tőlem. Megtanultuk, hogy nem kell mindenkinek ugyanolyannak lennie. Hogy nem baj, ha valaki másképp gondolkodik, más igényei vannak, más érdekli, másképp viselkedik vagy másképp beszél, mint mi. Megtanultunk elfogadónak, toleránsnak lenni. Imádjuk egymást és mindig számíthatunk egymásra.

Kategória: Uncategorized | Címke: , , | Megjegyzés hozzáfűzése