Diverzitás

Valóban nem lehet elégszer elmondani: ha ismersz egy autistát, akkor egy autistát ismersz. Én magam és több spektrumtársam is többször szembesültünk már olyan kijelentésekkel, mint pl. “Nem lehetsz autista, mert nem olyan vagy, mint a párom/a gyerekem/a tanítványom/a szomszédom intézetben élő unokatestvére.” Az is gyakran előfordul, hogy valaki tudás hiányában sztereotípiákra alapozza a megállapítását: “Nem lehet autista, mert mosolyog/tartja a szemkontaktust/van munkája.” Történt olyan is, hogy egy kívülálló azért szeretett volna jönni a zártkörű találkozónkra, mert kíváncsi volt, milyenek az autisták.
diversity
Szóval milyenek az autisták? Lássuk, milyen az általam ismert több tucat fő felnőtt aspi (magamat is beleértve):
  • Van, aki introvertált és van, aki extrovertált.
  • Van, akinek kiemelkedően magas az IQ-ja és van, akinek átlagos.
  • Van, aki bemutatkozáskor nem fog kezet, van, aki enyhén elfordítja a fejét és van, aki a másik ember szemébe néz és hangosan mondja a nevét.
  • Van, aki humán területen tanul/dolgozik és van, aki reál tudományokban tehetséges. És van olyan is, aki vegyes érdeklődésű.
  • Van, akinek esetlen a járása és van, akire azt mondják, hogy “milyen csinosan mozog”.
  • Van, aki sokat beszél és van, aki alig szólal meg.
  • Van, akinek nehezére esik a szemkontaktus tartása és van, akinek semmi godja nincs ezzel.
  • Van, aki könnyen kimutatja az érzelmeit és van, akinek ez nehézséget okoz.
  • Van, aki a kötött munkarendet szereti és van, aki nem tudja elviselni az ilyesfajta kötöttséget.
  • Van, aki szinte mindig ugyanazt az ételt fogyasztja és van, aki szeret új ízeket kipróbálni.
  • Van, aki mindig pontos, van, aki akár egy órával a megbeszélt időpont előtt érkezik egy találkozó helyszínére és van, aki nyugodt lélekkel késik fél órát és fel sem merül benne, hogy illene értesíteni a rá várakozó embert.
  • Van, aki utálja a fotózást és van, akit közömbösen hagy.
  • Van, aki zajérzékeny és van, akit egyáltalán nem zavar az erős zaj.
  • Van, akinek kisgyerekkora óta ugyanaz a speciális érdeklődési területe és van, akinél ezek állandóan változnak.
  • Van, aki arcvak és van, aki jó arcmemóriával rendelkezik.
  • Van, aki ragaszkodik néhány megszokott ruhadarabhoz és van, aki változatosan öltözködik.
  • Van, aki sokszor stimmel és van, aki szinte soha.
  • Van, akit hamar lefárasztanak a szociális események és van, akit felpörgetnek.
  • Van, aki harcos természetű és van, aki áldozattípus.
  • Van, aki könnyen dekódolja mások érzelmeit és van, akinek ez nagyon nehezen megy.
  • Van, aki be szokta tartani az ígéreteit és van, aki nem annyira.
  • Van, aki mindig a megszokott útvonalakon jár és van, akit egyáltalán nem zavar, ha el kell térni ezektől.
  • Van, akinek családja van és van, aki még párkapcsolatra sem vágyik.
  • Van, aki beszűkült érdeklődésű és van, aki sokoldalú.
  • Van, aki nyíltan beszél önmagáról és van, aki zárkózott.
  • Van, aki szétszórt és van, aki rendszerető.

És persze sok pontnál előfordul köztes állapot is.

Mint látható, az autisták igencsak sokfélék. Ahogy a The Mighty oldalon megjelent cikkben is szerepel, lehet, hogy vannak diagnosztikai kritériumok, de mindenki másképp felel meg azoknak. Ahogyan egy diagnosztizálással foglalkozó szakember is megjegyezte, minden hozzá forduló érintettől tanul valami újat az autizmusról – és minden esetben meggyőződik róla, hogy a jóval széleskörűbb a spektrum, mint korábban gondolta.

Miben különbözik mégis legtöbb felnőtt aspi (természetesen nem az összes) az NT-ktől sok más embertől?

Abban, hogy toleránsak azzal, aki bármilyen tekintetben eltér az átlagtól. Az ő társaságukban nem kell attól tartani, hogy furcsán néznek valakire azért, mert nem néz mások szemébe, mert feltűnően stimmel, mert más a bőrszíne, azonos nemű párja van stb.

Mert a sokféleség érték.

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Címke: , , | 1 hozzászólás

Ünnepi túlélőtippek

Egy olvasói reakció nem szó szerinti idézésével kezdeném, amelyet a kötelező munkahelyi karácsonyi rendezvénnyel kapcsolatos rövid facebookos beírásra kaptam. “Milyen szomorú, hogy nektek autistáknak az ünnepek csak a túlélésről szólnak. Sajnálom, hogy nem tudjátok szívvel-lélekkel megélni ezeket a meghitt ünnepeket, életre szóló, pótolhatatlan dologról maradtok le így minden évben.” 

Na igen, tényleg tartalmazta az a pármondatos (panaszos) bejegyzés a jelen poszt címéül választott kifejezést, a reakcióban megfogalmazott következtetéseket viszont már vagy az illető fantáziájának, vagy az autizmusról elterjedt sztereotípiáknak – vagy esetleg a kettő kombinációjának – lehet tulajdonítani. Az igazság az, hogy sok aspi éppúgy szereti az ünnepeket, mint sok NT. Abba meg inkább bele sem mennék, hogy hányszor és milyen okokból láttam már NT-ket kiborulni a kimerültség hatására az ünnepek előtt, alatt vagy után, néha olyan intenzitással, amelyet egy meltdown-ra hajlamos aspi is megirigyelhetne. Mégsem lenne helyes azt a következtetést levonni, hogy ők nem tudják szívvel-lélekkel megélni az ünnepeket, vagy hogy azok számukra csak a túlélésről szólnának. Ugyanúgy, ahogy aspiknál is arról van szó, hogy a megszokottnál jóval többféle körülmény játszhat össze, amelyek stresszt okozhatnak vagy túlterhelődést idézhetnek elő. Ezekből következik most néhány, a releváns tippekkel és trükkökkel kiegészítve.

Borul a rutin

Az ünnepi készülődés, felhajtás, kötelező rokonlátogatások és egyéb ünnepi programok felborítják azt a napi rutint, amely egy aspi számára a biztonságot, a kiszámíthatóságot jelenti. Amennyiben nem a saját otthonunkban töltjük a karácsonyt, vagy mi látunk vendégül valakit, az teljes kizökkenést jelent. Jó eséllyel találkoznunk kell olyan emberekkel is, akikkel csak különleges alkalmakkor futunk össze, le kell futnunk velük a kötelező udvariassági köröket, majd beszélgetésbe kell elegyedni – ilyen esetben sokszor az NT-k sem tudnak felszabadultan viselkedni, amit a szituáció is nyomatékosít, ezért az interakció felszínes marad.

Fontos, hogy az ünnepi felhajtás alatt is legyen egy hely, ahová el tudsz vonulni feltöltődni, ha a meltdown figyelmeztető jelzéseit érzékeled. Utóbbiakra most érdemes fokozottan figyelni és inkább többször, kevesebb időre vonulni el regenerálódni. Ha mások az elvonulásodra rosszallóan reagálnak, nyugodtan meg lehet mondani nekik, hogy ha nagyon elfáradsz (személy- és szituációfüggő, hogy milyen fajsúlyú szavakat érdemes használni), annak sokkal rosszabb következménye lesz. Ne rövidítsd le a regenerálódáshoz szükséges időt kizárólag azért, mert mások ezt várnák.

Vásárlás

Ha teheted, kerüld el a nagy bevásárlóközpontokat, ahol az ünnepek előtti néhány hetes időszakban a szenzoros túltelítődés folyamata a nagy tömegnek, a szokásosnál jóval több vizuális és auditív ingernek köszönhetően hamarabb bekövetkezik. Ha mégis kénytelen vagy ilyen helyre menni, lehetőleg előre nézd ki, hogy mit szeretnél, hol találod meg azt, majd menj célirányosan. Így jóval kevesebb időt töltesz abban a különösen ingergazdag környezetben, mintha vaktában keresgélnél. A leghatékonyabb megoldás pedig az, ha a karácsonyi nyüzsgés kezdete előtt szerzed be az ajándékokat, vagy legalább egy részüket.

Ajándékokra adott reakció

Sok aspi a kiszámíthatatlanság miatt egyáltalán nem szereti a meglepetéseket. Ezzel magam sem vagyok másként, ezért a meglepetés ajándékoknál sokkal jobban szeretem, ha megkérdezik, mit szeretnék és annak alapján választanak valamit. Akikről tudom, hogy ugyanígy gondolkodnak, azokat én is megkérdezem. Persze ha valaki a meglepetéseket szereti, az ugyanúgy tiszteletben tartandó.

Az NT standardok szerint az ajándéknak illik örülni és azt illik ki is mutatni – ami nem mindig sikerül az elvártnak megfelelően, még akkor sem, ha történetesen örül az érintett az ajándéknak. Nehéz eset, ha az ajándékozó az egészből erkölcsi kérdést csinál és számára a karácsonyi hangulat fokmérője az, hogy a többieknek mennyire tetszenek az ajándékai – helyesebben az, hogy mennyire mutatják ki az örömüket. Ha nem úgy reagálnak, ahogy elvárja, akkor azt személyes sértésnek veszi, ami olyan apróságokban is megnyilvánulhat, hogy az este folyamán ötször is felteszi ugyanazokat a kérdéseket: “De biztos, hogy tetszik neked? Ugye tényleg örülsz neki? Annyit törtem a fejem, hogy mit keressek neked, remélem, nem lőttem mellé.Na mondd már, hogy tényleg tetszik.”

Gyerekként mivel tudtam, hogy hová rejtik a családtagjaim az ajándékokat, néha meg is lestem őket néhány nappal karácsony előtt, így elő tudtam készíteni magamban egy reakciót, amit ajándékbontáskor elsütöttem. Persze nem mindig sikerült jól – volt olyan eset, hogy miután kicsomagoltam az utolsó ajándékot, egy játék vonatot (aspigyereknél a sztereotípiák szerint ezzel úgysem lehet mellélőni), nem azt mondtam, hogy “Jaj de jó, nagyon tetszik”, hanem azt, hogy “Ennyi az egész?” Nevelési célzattal rögtön ki is tépték a vonatot a kezemből (“Hát akkor nem kapsz még ennyit sem”). Később persze visszaadták, de ez jó példának bizonyult arra, hogy hogyan nem kell reagálni az ajándékokra.

Hogy hogyan kell, az viszont nem egyszerű, már csak azért sem, mert az aspiknak sokszor az érzelmek kimutatása nem megy könnyen, így aztán külső szemlélő számára nem mindig a valós üzenet megy át. Rám felnőttként az analizáló arckifejezés jellemző, mivel azt mások mindig érdeklődésnek veszik. Ezenkívül ha mindenki bontogat, akkor kevésbé nézik az emberek egymás reakcióját, ami aspi szemszögből előny.

Ünnepi menü

Sokan képtelenek változtatni a hagyományokon és ugyanazt a menüt készítik, amit annak idején a szüleik és nagyszüleik is az ünnepi asztalra tettek – akár ízlik az új családtagoknak, rokonoknak, akár nem. Több aspit (de NT-t is) ismerek, akik az ünnepi ebédet vagy vacsorát leplezett nemtetszéssel fogyasztják, mert olyan összetevők vannak benne, amelyeket egyáltalán nem kedvelnek. Ezzel legtöbbször az étel elkészítője is tisztában van, azonban a hagyomány az hagyomány, vagyis ez van, ezt kell szeretni. Holott nem jelentene szentségtörést néhány változtatás az ünnepi menüben annak érdekében, hogy mindenki elégedett legyen vele. Természetesen nem arról van szó, hogy egyvalaki miatt mindent fel kellene borítani, csak épp annyit kellene elérni, hogy az ünnepi menüt minden családtag szívesen fogyassza.

Bónusz: kötelező munkahelyi karácsonyi rendezvény 

Vagy preszilveszter. Ha nem is mindig kötelező a részvétel, sokszor kimondatlan elvárás. Munkahelyi környezeten kívül teljesen más interaktálni a kollégákkal, mint az irodán belül, ami nem mindig megy zökkenőmentesen. Ha megterhelő számodra, hogy a szokásostól eltérő környezetben kell feltalálnod magad a kollégáid társaságában, akkor azokhoz csapódj, akiket jobban ismersz és akikkel amúgy is többet kommunikálsz.
Kategória: Uncategorized | Címke: , | Megjegyzés hozzáfűzése

Sajnálsz? Én is téged.

Akinek autista gyereke, családtagja van, vagy ő maga autista, néha óhatatlanul is megkapja idegenektől, de még ismerősöktől is a “sajnálom” reakciót. Szögezzük le az elején: maga a sajnálat természetes emberi reakció. Mi is sajnálunk olykor másokat, illetve tapasztaljuk, hogy mások sajnálnak minket. Ezzel nincs semmi gond. Amire viszont érdemes figyelni, az a sajnálat kinyilvánítása, illetve az arra adott reakció kezelése. Ez különösen abban az esetben fontos, ha nem sok ismerettel rendelkezünk arról, amivel kapcsolatban a sajnálatunkat kifejezzük.

Bizonyára mindenki számára ismerős a helyzet: közölnek veled valamit, amiről nem sokat tudsz, de a fejedben negatív kép él róla. A közlés váratlanul ér, úgy érzed, reagálnod kell rá, és mintha a másik ember is ezt várná, azonban fogalmad sincs, mit mondj. Ilyenkor jön a “sajnálom”, aminek sokszor ennyi a jelentéstartalma: “Tudomásul vettem, de nem különösebben érdekel” vagy “És most mit kezdjek ezzel?”

Ha nem érdekel, akkor legjobb rövidre zárni a témát, hisz vélhetően egyik félnek sem fog semmilyen haszna származni a folytatásból. Ha viszont tényleg őszintén sajnálod az említett esetet vagy a másik embert, akkor ne vedd rossz néven, ha az közli, miért is nem kell sajnálni. Fogadd el, hogy nem szorul a sajnálatodra, a közlésnek ez esetben nem az együttérzés kiprovokálása volt a célja, hanem valami más, pl. magyarázat vagy információmegosztás. Épp ezért a “sajnálom” helyett célszerűbb pár szóban csak annyit kifejezni, hogy oké, tudomásul vetted, amit mondott. Ha valaki mégis arra vágyik, hogy sajnálják, az a következő pár mondatból általában kiderül, neked pedig lehetőséged van eldönteni, hogy meghallgatod-e, kimutatod-e az együttérzésedet vagy sem.

Az érintettek többsége nem várja el, hogy mások az autizmus miatt sajnálják őket. Ahogy az Autistic not Weird blog írója is megjegyzi, sokan nem úgy tekintenek az autizmusra, mint egy élethosszig tartó hátrányra vagy veszteségre, míg mások akként tekintenek rá. Ha az előbbieket sajnálod, az számukra lekezelő. Ha az utóbbiakat, akkor ezzel azt erősíted bennük, hogy az autizmus valóban egy szánalomra méltó, rossz dolog.

Korrektebb és érthetőbb, ha pontosítod, mit sajnálsz. Például sajnálhatod azt, ha az érintett(et):
– bántják, mert nem tud beilleszkedni egy közösségbe
– kiközösítik
– zaklatják a suliban
– állandó gúnyolódás céltáblája
– kihasználják a munkahelyen
– esetleg munkát sem kap
– nagyfokú szorongással küzd
– megnehezíti a mindennapjait valamilyen szenzoros érzékenység

De csak azért, mert autista, ne sajnáld. Egyrészt mert a fenti problémák nem csak autisták esetében állhatnak fenn, tehát hiba lenne kizárólag az autizmusra fogni; másrészt mert egy autista ember számos olyan tulajdonsággal, képességgel rendelkezhet, amelyek közel sem sajnálatra méltóak, még akkor sem, ha ezek mellett a fent felsorolt problémák valamelyikével, esetleg többel is küzd.

Például lehet, hogy jó munkája van. Lehet, hogy családcentrikus. Lehet, hogy a tehetségéből él. Lehet, hogy sokan számítanak rá. Lehet, hogy gyakran és örömmel jár az érdeklődésének megfelelő rendezvényekre. És lehet, hogy olyan életet él, amilyet te magadnak nem szeretnél, ő viszont tökéletesen elégedett vele.

Ne azt sajnáld, ha egy gyerek autizmus diagnózist kap. De sajnálhatod azt, hogy a család 0, azaz nulla támogatást kap az államtól a gyerek fejlesztésére és integrálására. Sajnálhatod, ha a szülőkben erősítik a betegségtudatot és elhitetik velük, hogy a gyerek semmirekellő, értéktelen tagja lesz a társadalomnak. Sajnálhatod, hogy ha egy családban nincsenek meg az anyagi feltételek ahhoz, hogy az érintett gyerek megkaphassa, ami alapjogon járna neki, akkor az a döntéshozókat nem érdekli. Minderről viszont nem az autizmus tehet, tehát ne azt sajnáld.

A mások iránt kifejezett sajnálat sokszor nem más, mint egy védekezési mechanizmus. Akik ragaszkodnak ahhoz, hogy sajnáljanak egy autistát csak azért, mert autista, azok voltaképpen azt mondják: “Milyen jó, hogy nem én vagyok ilyen.” “Hála istennek ez nem az én gyerekemmel történik.” “Én értékesebb vagyok, mint ő.” Ragaszkodnak az autizmus rossz dologként való definiálásához, valamint ahhoz, hogy magukat mint “normálisakat” többnek érezzék.

Az aspi gyerekek és felnőttek túlnyomó többsége hamar felismeri, ha mások kevesebbre tartják. Mivel emiatt rosszul érzik magukat, kétségbeesetten küzdenek a már kialakult kisebbrendűségi érzés ellen. Ez sokszor abban is megnyilvánul, hogy rettenetesen felháborodnak azon, ha valaki sajnálja őket – ez ugyanis pont azt az érzetet erősíti bennük, ami ellen annyira küzdenek: hogy ők kevesebbek.

Előfordul, hogy egy érintett a sok rugdosásnak és a támogatás hiányának köszönhetően bennragad a társadalom által rá osztott “én kevesebbet érek” szerepbe, aminek következtében az egész életét úgy éli le, hogy nem kap lehetőségeket önmaga erősítésére (vagy nem fogja ezeket kihasználni), folyamatos bántásnak és megalázásnak lesz kitéve, mindezt pedig természetesnek fogja venni. Mások viszont megpróbálnak ezeken felülemelkedni, ami a pozitív önkép kialakításához vezető út egy korai szakaszában megnyilvánulhat úgy is, hogy az őket ért igazságtalan sérelmeket azok ellen fordítják, akiktől kapják. Így van ez a sajnálattal is. Érintettek és szülők sajnálatra adott reakciói gyakran kitérnek arra, hogy nem is az autizmusban érintett személy a sajnálatra méltó, hanem az, aki őt sajnálja:

“Ha mindenképp sajnálni akarsz valakit, sajnáld azokat, akik nem látják azt, amit én. Sajnáld azokat, akik elkerülik a fiamat, akik nem értik meg, akik kigúnyolják olyan erősségei és gyengeségei miatt, amelyek különböznek a megszokottaktól. Ez az ő tragédiájuk.”

“Én inkább titeket sajnállak. Sajnállak, mert csak szánni tudjátok azokat, akik különböznek tőletek. Nem látjátok, hogy mi is éppúgy értékes emberek vagyunk. A beszűkült gondolkodásotok tieteket tesz szegényebbé, nem engem.”

Ez ugyanúgy védekezési mechanizmus, mint az autistákat sajnálók esetében. Az érintett vagy a családtag bebeszéli magának, hogy voltaképpen ő a jobb, ő gondolkodik helyesen, a másik gondolkodásmódja rosszabb és szegényebbé teszi őt, tehát lényegében ő az, aki sajnálatra szorul.

Csakhogy a kölcsönös sajnálat vagy annak színlelése nem segíti a két nézőpont közelítését, ellenkezőleg, inkább fokozza az ellenérzést. Mit lehet tenni a távolság csökkentése érdekében?

Ne sajnáljunk valakit azért, mert másképp gondolkodik vagy a miénktől eltérő a világnézete, különösen ha másoktól mi is elvárjuk ugyanezt. Sajnálhatjuk, ha hátrányt szenved valamiben, ha súlyos beteg, ha, éhezik, ha bántják vagy diszkriminálják – de csak azért, mert más valamiben vagy nem úgy gondolkodik, ahogy szerintünk helyes, nem szorul sajnálatra. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne tárhatnánk fel előtte a mi nézőpontunkat, ne nyithatnánk fel a szemét az értelmezés többféle módjára – sőt, tegyük is meg, ha lehetőség adódik erre. Könnyen lehet, hogy nyitott lenne rá.

Kategória: Uncategorized | Címke: , | Megjegyzés hozzáfűzése

Autista vagy? Ó, sajnálom.

Ugye milyen szomorú látvány ez a sok autista a képen? – mutat a kolléganőm szánakozó mosollyal egy fotóra, amelyen húsz Down-szindrómás személy látható. Napsütés, kék ég, fák a háttérben, mosolygó emberek, akik összeálltak egy fotó erejéig – de sajnos belerondítanak azzal, hogy “autisták”, így már minden egyéb körülmény elveszíti a jelentőségét, csak ez a “defekt” tűnik fel.

Megjegyezném a korrekció kedvéért, hogy nem autisták szerepelnek a fotón, hanem Down-szindrómások. Meg is jegyzem, de fölöslegesen. Neki édesmindegy, fogyatékos-fogyatékos. És mint olyan, szánnivaló, sajnálatra méltó. Jólesik a szánakozás, hisz ezáltal is érzi: ő egy jólelkű, melegszívű ember. Léleksimogató érzés. Olyan hatást kelt, mint egy virágra szálló lepke. Persze ha szembejön vele az utcán egy láthatóan fogyatékos személy, nem a lepke-effektus érvényesül, hanem emberünk gyorsan megfogja a gyereke kezét, majd ahogy elhaladnak, a fülébe suttogja: Danikám, el kell kerülni ezeket a szegény beteg embereket, nem szabad szóba állni velük, sosem lehet tudni, hogy nem kapsz-e el tőlük valamit. Utána hálát ad az égnek/Istennek/a Szentatyának, amiért ő és a családja egészséges és normális.

sorry2A szánakozás kétségkívül könnyebb, mint a gondolkodás. Kényelmesebb, mint megpróbálni megérteni, miről beszél a másik, aki nem a sajnálatot tartja a megfelelő reakciónak. Marad a szánakozás. Jóleső érzéssel jár, még az agyát sem kell megerőltetnie. Maximum egy kis morgás fér bele, ha az az idegesítő másik megpróbálja kibillenteni ebből a kényelmes illúzióból, például azáltal, hogy elmagyarázza, miért is nem kell rögtön sajnálni valakit, aki nem átlagos. Persze ha az a bizonyos illető olyan hihetetlenül pofátlan, hogy nem hagyja őt a jóleső sajnálkozás simogató aurájában lebegni, hanem mindenféle zagyvaságot hord össze arról, miért ártalmas az átlagtól eltérő embereket az átlagosoknál kevesebbre tartani, akkor jöhet egy könnyed kis oroszlánüvöltés vagy némi személyeskedés, bagatellizálás is. Márpedig nem, nem lehet nekik olyan jó életük, mint a normális embereknek. Azért, mert én így gondolom! Nem is gondolom, hanem tudom, hisz ez egyértelmű! Te vagy az, aki nem jól látja. Belátnád te is, ha ismernél egy fogyatékost (én nem ismerek, de ezt nem vallom be).

Napi munkahelyi indulatözön letudva. Oké, lehet, hogy nem volt szép, de hát nem volt mit tenni. Ő provokálta ki a semmitmondó okoskodásával, menjen a fenébe. Máskor pedig inkább maradjon csöndben. 

Milyen is lenne, ha közölném eme nemeslelkű kolléganővel, hogy autista vagyok?

Kb. olyan, mintha azt hoznám tudomására, hogy van egy titkos harmadik fülem a fejem tetején.

Előbb a szemei, majd a szája kerekedne ki, utána megpróbálna valamilyen hangot kiadni, de csak többszöri próbálkozásra sikerülne. …..Öö…ööö……u..u…ugye most csak viccelsz? Majd: ……de hát te nem is látszol…ööö…olyannak. Végül: Hááát….ööö….soha nem gondoltam volna pont rólad…sajnálom.

Bizonyára azért is lenne kínos számára a szituáció, mert bár magát látszólag sokkal többre tartja nálam, gyengébb pillanataiban kiböki, hogy mennyire irigyel. Hogy mennyire szeretne ő is olyan magabiztos, alapos és céltudatos lenni, mint amilyen én vagyok. Én ugyan jól tudom, hogy mindhárom területen bőven van mit fejlődnöm, viszont ha kissé gonoszkodva belegondolok, hozzá képest tényleg nem állok rosszul. Persze ez tökmindegy, mert egyébként eszembe sem jutna hozzá hasonlítani magam, számomra ő semmilyen területen nem versenytárs, már csak a munkahelyi feladatainkat tekintve sem. Számára én (és mindenki más) viszont az. Neki fontos, hogy több legyen másoknál és hogy ezt minél többen elismerjék. Ehhez minden eszközt be is vet, például Danika spagettievős vagy versmondós fotóját is szívesen mutogatja a kollégáknak, hogy jó benyomást keltsen. Zsófikáét már nem, ő ugyanis túlsúlyos, mit gondolnának róla (a kolléganőről), akik látnák?

A témához visszakanyarodva: nincsenek illúzióim, nem változtatna a szemléletén az sem, hogy immár ismerne egy dolgozó aspergerest, akire ráadásul nagyobb szükség van a munkahelyen, mint őrá. Ellenkezőleg: magára erőltetné a sajnálatot, hogy saját illúzióját, miszerint az autisták szánnivaló szerencsétlen retardok, fenntartsa. Miután valamelyest magához térne a döbbenetből, könnyen “helyre tenné” a számára irigylésre méltó tulajdonságaimat is a fejében (“Annak ellenére, hogy autista, meglepően céltudatos.”), amit pedig nem kedvel bennem, azt mind az érintettségemnek tulajdonítaná (“Azért nem méltányolja az ötleteimet, mert autista”). Talán még oda is képzelne a “szegény autisták” közé a fotóra.

Na persze engem az utóbbi nem zavarna, nyugodtan odaképzelhet. Tucatnyi kísérletet tettem már a horizontja tágítására, ha alkalom adódott rá, de úgy tapasztaltam, hogy ő a szűklátókörű-szindróma egy meglehetősen súlyos fajtájában szenved.

Talán inkább sajnálnom kellene?

Áh, nem. Ne feledjük, hogy állapotuk ellenére a szűklátókörű-szindrómában szenvedők is emberek, akik biztosan nem szeretik, ha sajnálják őket.
Kategória: Uncategorized | Címke: , | Megjegyzés hozzáfűzése

Gyűlöletbeszéd

A gyűlöletbeszéd olyan írásbeli vagy szóbeli megnyilvánulás, amely valamilyen társadalmi csoport megalázására, megfélemlítésére irányul, illetve annak tagjai elleni előítéletes fellépés vagy épp erőszak kiváltására buzdít.

hatespeech3

A gyűlöletbeszéd a mindennapi életünk részét képezi, megnyilvánulhat aktívan vagy passzívan is. Sokan például szívesen olvasnak vagy hallgatnak olyan szövegeket, amelyek “bátran” odamondanak egy nekik nem szimpatikus csoportnak. Ha ők maguk nem is mondanák ki vagy írnák le ugyanezeket, vagy ha nem is értenek egyet teljes mértékben a szerzővel vagy túlzásnak tartják a véleményét, azt azért maguknak bevallják, hogy kellemes érzés mindezt hallgatni vagy olvasni. Jókat mosolyognak, helyeslően bólogatnak a szöveg láttán/hallatán, magukban elismerésüket fejezik ki a szerzőnek a “bátorságáért” és a “nyílt szókimondásért”.

Aktív részesei vagyunk a gyűlöletbeszéd megnyilvánulásának, ha mi magunk is olyasmit mondunk vagy teszünk, amellyel odaszúrunk a nekünk nem tetsző társadalmi csoportnak (vagy annak akár csak egy tagjának, a csoportra vonatkozó jellemzőket véve alapul). Ez lehet burkolt célzás, nyílt lejáratás, erőszakra buzdítás, vagy épp az erőszak kinyilvánítása. Ezek kifejezésmódja, gyakorisága és hatása személy- és szituációfüggő.

A gyűlöletbeszéd egy következő fokozata már nem csak az egyén, hanem a csoportok szintjén nyilvánul meg. Itt a beszélő felhatalmazva érzi magát arra, hogy egy egész közösség nevében beszéljen egy másik közösséggel szemben. Hangsúlyosabban megjelenik a “mi”-“ők” szembeállítás, mint az egyén szintjén. A “mi” csoport tagjai magukat a “normálisan gondolkodó többség”-hez sorolják, szemben az”ők” csoportokkal, akik ellenségek, veszélyesek, akiket meg kell semmisíteni, és ehhez minden nyelvi és egyéb eszközt (amit a jogi keretek lehetővé tesznek) be kell vetni. A “mi” csoportba tartozók olyan elveket konstruálnak saját közösségük számára, amelyeket az egyedüli érvényeseknek tekintenek, következtetésképpen az ezeknek való megfelelés kizárólagossága jogot formál más közösségek (szerintük eredendően ártalmas és rossz) értékrendjének negligálására, esetekben az azokkal szembeni fellépésre is. Elvégre ha csak a saját csoport elvei érvényesek, miért kellene figyelembe venni bármi mást? Azokkal a “másokkal” bármit meg lehet tenni. Jellemző rájuk a végletekben gondolkodás (“Ha nem értesz egyet velem, akkor azokhoz tartozol”) és az egyszerűsítés. E folyamat alatt a “mi” csoportba tartozók közül sokan szándékosan vagy akaratlanul figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy saját konstruált elveik egyre inkább behatárolják a gondolkodásukat, elzárják őket a nyílt, emberi világtól.

Kik lehetnek a gyűlöletbeszéd célpontjai?

Ne legyünk naivak: bárki. Nem feltétlenül kell egy nemi, faji, nemzeti, vallási, neurodivergens vagy szexualitás szerinti marginalizált csoportba tartozni ahhoz, hogy a gyűlöletbeszéd lelkes gyakorlói egyszer csak minket is megtaláljanak, akár különösebb indok nélkül is. Számos élethelyzet generálhat olyan szituációt, amelyben a “nem tetszik, ahogy élsz/gondolkodsz/cselekszel, te is azokhoz tartozol” vélemény már elég önigazolást ad másoknak ahhoz, hogy szimbolikusan vagy ténylegesen pofán verjenek. Az sem ritka, hogy a hatalom vagy egy annak szolgálatában álló hangos csoport hol az egyik, hol a másik oldalon tüntet fel egy másik csoportot annak érdekében, hogy saját magát erősítse, az aktuális ellenfelet pedig gyengítse.

Most például épp a hajléktalanokat vették elő. Akik ugyebár büdösek, részegek, agresszívak, fetrengenek a saját mocskukban, a rendes polgárok pedig nem győzik őket befogott orral, hányingerrel küszködve kerülgetni az aluljárókban. A TV2 riportjában persze semmi sincs, ami a dolgok hátterére rávilágítana, ami gondolkodásra késztetne. Csak a “szánalmas”, “undorító” hajléktalanok a téma. A sajtómegjelenések alatti kommentek írói pedig ezúttal is kiváló példát szolgáltatnak a magukat gondolkodással amúgy sem fárasztó, ám annál vehemensebb csoportok tagjaira, akik mások rugdosásában, megalázásában lelik örömüket. Ne feledjük azonban, hogy ők (a sajtó képviselői és a kommentelők is) ugyanazok az emberek, akik pár hónapja, amikor még a migránsok voltak a főellenség, azt hajtogatták, hogy a migránsokat segítőket nem érdekli a magyar hajléktalanok (bocsánat, a Magyar Hajléktalanok) sorsa, ellenben szimpatizálnak ezekkel a mások kultúráját bemocskoló, aljas terrorista migránsokkal. A köpködők hirtelen hiperérzékenyek lettek az “aluljáróban fetrengő, bűzlő” hajléktalanok iránt, most viszont, amikor a migránsok már nem annyira érdekesek, újra előkerültek ők mint ellenségkép.

Mit tehetnek azok, akik számára a gyűlöletbeszéd maga után vonja a kirekesztettség érzetét, a félelemmel élést, az értelmetlen megosztottságot, a kultúrák megcsúfolását? És főképp mit lehet tenni, ha valaki gyűlölet keltésével, emberek egymás ellen való uszításával szerez támogatottságot, hatalmat, legyen az akár egy kisebb közösség vagy egy egész ország politikai szférája?

Egy kirekesztő, szélsőséges nézeteket valló politikus hatalomra kerülésekor nem csak attól kell tartani, hogy ő maga mit fog tenni. Eleve érdemes (jobb esetben mielőtt még támogatni kezdenénk) a háttérre vetni egy pillantást és felmérni, milyen hatáskörrel rendelkezne, miben dönthetne önállóan, mit kellene komoly szűrőn keresztülvinnie (nagy eséllyel sikertelenül), és mi az, amit pusztán a háttértudással nemigen rendelkező támogatói számának növelése érdekében mond vagy tesz. Tehát nem csak ez számít -legalább ugyanekkora fajsúlyú probléma az, hogy hatalomra kerülése azt bizonyítja: a gyűlöletkeltés, az uszítás egy működőképes és alkalmazható stratégia mind a nagy tömegek mozgósítására, mind pedig az egyének és kisebb csoportok egymás ellen való fordítására. Az egyszerű emberek pedig úgy érzik, felhatalmazást kaptak arra, hogy saját környezetükben így is viselkedjenek. Hisz ha neki, egy befolyásos politikusnak jogában áll homofób, szexista, rasszista, idegenellenes megjegyzéseket tenni nyilvánosan, akkor a követőinek miért ne lehetne szűkebb körben ugyanezt tenni? Miért kellene ezután elfojtani az indulataikat, amikor – immár egy hatalommal rendelkező tekintélyszemélyre hivatkozva – ki is lehet azokat élni?

Milyen módszer marad tehát a védekezésre? Sokan úgy gondolják, legjobb csendben meghúzódni, észrevétlennek maradni és – látszólag – minél jobban beolvadni a nagy többségbe, így a legnagyobb az esély arra, hogy elkerüljék a célponttá válást. Mások bíznak abban, hogy a gyűlölködők idővel elvonulnak, találnak mást, így amíg nem őket püfölik, addig lehet nyugodtabban élni. Megint mások abban reménykednek, hogy valaki más majd megoldja a problémát, legyen az akár egy jogszabály, egy rendelkezés vagy egy alulról szerveződő érdekvédelmi csoport. És vannak, akik úgy tekintenek a gyűlöletkeltőkre, mint holmi feltűnési viszketegségben szenvedő bohócokra, akiket nem kell túlságosan komolyan venni.

Bár átmeneti kényelemre a fenti módszerekkel is szert lehet tenni, ne gondoljuk azt, hogy ezek bármelyike eredményt hozna. Mint azt több aktuálpolitikai kérdés is tanúsítja, nem magától a gyűlöletbeszédtől kell tartani, és nem is attól a személytől, akitől származik, hanem attól, ha a gyűlöletbeszéd nagy hatáskörben tud érvényt szerezni és tömegeket képes az uralma alá vonni. Ez ellen az a védekezési mód marad, ha mi magunk más struktúrát építünk fel. Ha olyan szerencsések vagyunk, hogy újságíróként, írott sajtó vagy online portál tulajdonosaként lehetőségünk van sok olvasóhoz eljutni, akkor ilyen módon hatékonyabban tudjuk ezt megtenni, hisz az írott és online médiumok egyfajta intézményesítő szerepet vállalnak a társadalmi szemlélet formálásában. De ennek hiányában is sokat tehetünk a saját környezetünkben, ha határozottan kiállunk elveink és értékrendünk mellett és nem hagyjuk, hogy a gyűlölködők sárba tiporjanak. Mi lehetünk azok, akik ha közvetlenül vagy közvetetten érintettek vagyunk, kiállunk saját vagy családtagunk, vagy akár a tágabb közösség érdekeiért. Mi lehetünk azok, akiknek a társaságában, családjában, baráti és munkahelyi környezetében nem kell félni a diszkrimináló megjegyzésektől, a kirekesztéstől, a másság miatti elutasítástól. Mi lehetünk azok, akiknek a támogatására számíthatnak azok, akiket másságuk miatt támadás vagy hátrányos megkülönböztetés ér. És ha mi így viselkedünk, egyre több hozzánk hasonló ember lesz a környezetünkben is.

Kategória: Uncategorized | Címke: , , | Megjegyzés hozzáfűzése

A gondolatmegosztás módjai és hatásai

Az előző cikkben arról volt szó, hogy a humán tudományok miképpen segíthetik elő a sajátunktól eltérő értékek elfogadását és tiszteletben tartását. Ezen tudományok által megszerzett tudás és egyéb képességek, mint pl. a nyitottság, az empátia vagy a kritikus gondolkodás másban is segíthetnek nekünk: abban hogy hatékony, közérthető módon megosszuk a gondolatainkat másokkal, feltárjuk előttük az összefüggések komplex jellegét és az értelmezés többféle módját, valamint hogy elültessünk mások fejében olyan gondolatokat, amelyeket ők továbbépíthetnek. Ugyanígy, ha nyitottak és empatikusak vagyunk, mi magunk is rengeteg olyan dolgot tanulhatunk másoktól, amelyeket – a teljes egyetértés hiányában is – továbbgondolhatunk és a magunk és mások számára hatékony módon hasznosíthatunk.

Itt joggal merül fel a kérdés, hogy ez a potenciál nem rejti-e magában azt a veszélyt, hogy egyesek rossz célokra használják fel? Hogy sokan hatalomszerzésre, indulatok felkorbácsolására, emberek egymástól való eltávolítására, félelem- és gyűlöletkeltésre használják a tudásukat és a képességeiket, valamint azt, hogy ma már az internet segítségével viszonylag egyszerűen lehet nagy tömegeket elérni?

A történelemben sokféle példát láthattunk erre, és láthatunk ma is. Viszont észre kell vennünk, hogy azok, akik az effajta érzelmi manipulációra fogékonyak, jellemzően egy világtól bizonyos mértékig elzárt közösséghez tartoznak. Olyanhoz, amelynek tagjai a saját normáikhoz, vágyaikhoz, ideológiáihoz ragaszkodnak, ezeket pedig olyan konstruált erkölcsi alapokra helyezik, amelyek ezen normák, vágyak, ideológiák minden mással szembeni kizárólagosságát látszanak igazolni. A csoport tagjai próbálnak teljes valójukkal azonosulni ezekhez a vágyakhoz, ideológiákhoz, más csoportok értékrendjét pedig nem hajlandók figyelembe venni. Így jogosnak tűnik minden, amit egy vezető az adott csoport nevében tesz, akkor is, ha ezzel más csoportoknak árt – hisz azoknak az értékrendje az övéktől eltérő, tehát “nem, érvényes, rossz”, ezért negligálandó, sőt, ha úgy tetszik, erőszakkal fel is rúgható.

A manipulátor ezekre alapozza a kommunikációját. Nem az emberiség egészét szolgáló értékeket hangsúlyozza, hanem kizárólag az adott csoport által fontosnak tartott ideológiákra épít. Jellemző a “mi” (a jók) és az “ők” (a gonosz, veszedelmes ellenség) szembeállítása, a lényeges tények elhallgatása, a racionális érvelés mellőzése, a heves érzelmek gerjesztése.

Azonban ha a hallgatóság nagyrésze nem szűklátókörű, a saját kis komfortzónáján kívül eső jelenségeket élből elutasító ember, akkor az ilyesfajta manipuláció nem lesz működőképes. Képzeljük el, hogy van három személy, akik az autistákra való figyelemfelhívást szeretnék elősegíteni. Egyikük egy neurotipikus pedagógus, aki arról beszél, hogy a szegény autistákat mennyire elhanyagolja a társadalom, és hogy mindannyiunk közös érdeke, hogy ezen változtassunk. Legyen több speciális fejlesztés, hozzunk létre több szegregált intézményt és szervezzünk több speciálisan nekik szóló programot azzal a céllal, hogy javítsunk az életkörülményeiken. A második ember egy aspergeres aktivista, aki az autizmust az evolúció következő lépcsőfokaként prezentálja. Kifejti, hogy milyen nagyszerű tulajdonságokkal rendelkeznek az autisták, olyanokkal amelyeket bármelyik NT megirigyelhetne és hogy ők – egyedül ők – egy igazságtalanul elnyomott kisebbség, akik valójában különbek a többségnél. A harmadik személy azzal kezdi a mondanivalóját, hogy ismerteti a neurodiverzitás fogalmát, majd úgy mutatja be az autizmust, mint az emberi génállomány egy természetes variációját. Mesél arról, hogy mi és hogyan befolyásolja jelenleg az érintettek társadalmi megítélését és hogy ők maguk milyen lehetőségeket látnak a saját képességprofiljuk kibontakoztatására és egyúttal saját és mások érdekeit is szolgáló változások elősegítésére.

Vajon melyikük fog nagyobb támogatottságot szerezni? Melyikük tud hosszú távon hatni a közönségére? Az, aki nem egy egymástól szögesdróttal elzárt “mi” és “ők” csoportról beszél, hanem egy olyan közösségről, amelybe mindenki beletartozik. Aki nem csak az egyik félnek címezi a szavait, hanem mindkettőnek. Aki nem állítja szembe az autistákat és az NT-ket, nem használja eszközként a szánalmat vagy az önteltséget arra, hogy egyik csoportot a másik fölé emelje, hanem egyenrangúként tünteti fel őket. És itt az sem meghatározó tényező, hogy az illető autista vagy neurotipikus, és az sem, hogy mi a foglalkozása – lényeg, hogy mindenkihez szól, és hogy olyan tényekre alapozza az érveit, amelyek mindenki érdekeit szolgálják.

Átmeneti hatalomra persze úgy is szert lehet tenni, ha valaki csak egy másokat kirekesztő közösséget szólít meg, de hosszabb távon ez az eljárás nem lesz eredményes. Ezt a tényt az utóbbi évtizedek, évszázadok alatt bekövetkezett autizmushoz való hozzáállás változása is igazolja. Persze még rengeteg munkára van szükség ahhoz, hogy a társadalom egésze valóban egyenrangúként kezelje az autistákat és az is előfordulhat, hogy időközben olyan események fognak történni, amelyek ezt a folyamatot átmenetileg kisiklatják. De jó esély van arra, hogy idővel a cél megvalósul.

Kategória: Uncategorized | Címke: , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Emberiesség

Néhány napja szembejött velem egy cikk, amely a humán tudományoknak fontosságát taglalta. Ezen tudományokat sokan fölösleges maszlagnak tartják, amelyekkel nem lehet egy piacképes karrier alapjait lefektetni. Számos érvet lehet ez ellen felhozni, de alapvetően kétféle irányt vett a humán tudományok védelme. Az egyik, a hagyományosabb arra mutat rá, hogy a műveltséggel rendelkező emberek alapvetően változatosabb és boldogabb életet élnek, mint azok, akik nem érdeklődnek a humán tudományok iránt; a másik azt emeli ki, hogy a humán tárgyak tanulmányozása során olyan készségeket sajátítunk el, amelyek a későbbi karrierünk során nagy hasznunkra válnak. Ilyen pl. a kritikus gondolkodás, az empátia, a különböző kultúrák ismerete stb.

Az elsővel lehet egyetérteni és nem egyetérteni, de mindkettővel van egy másik probléma is. Sokan nem érnek rá azon gondolkodni, hogy mivel tehetik szebbé az életüket vagy milyen készségeket kellene elsajátítaniuk a munkahelyi előrelépés érdekében, miközben azon fáradoznak, hogy kihúzzák a hónap végéig. Azonban ahogy arra a cikk rámutat, ez nem az egyes emberek, hanem a társadalom problémája – a társadalom jobbá tételében pedig sokat segíthetnek a humán tudományok, méghozzá egy harmadik módon.

Néhány évvel ezelőtt tanúja voltam a következő esetnek: egy egyetemistákból álló 5-6 fős csoport egyik tagja zsidóvicceket kezdett mesélni egy cukrászdában. A helyiség nem volt sem túl zsúfolt, sem túl hangos, ezért minden asztalnál kiválóan lehetett hallani, hogy a környező asztaloknál épp miről beszélnek. Az említett társaság tagjai nevettek a vicceken, a közelben lévő asztaloknál viszont több ember is felvont szemöldökkel hallgatta őket. Az ötödik vicc után a szomszéd asztalnál ülők egyike udvariasan szóvá tette, hogy ezek a viccek nem annyira humorosak. A viccmesélő fiú értetlenkedő arckifejezését látva pár szóban elmagyarázta, hogy az általa mesélt sztorik antiszemita előítéleteket tartalmaznak. A fiú egy gyors és udvarias elnézéskérés után visszafordult a barátaihoz, majd a társalgás más irányt vett.

Ez a történet azt támasztja alá, hogy a vicceket mesélő fiú lényegében nem is értette, hogy mi az antiszemitizmus és hogy miért is probléma. Az elnézéskérése teljesen őszintének tűnt, nem pedig amolyan “gyorsan lerázom a hülyét” típusú reakciónak, tehát elfogadta a kritikát, de nem volt számára világos, hogy miért is kapta.

Autizmustémában is előfordul hasonló. Többször láttam gúnyosan viccelődő, durva előítéletektől nem tágító embert úgy lezárni egy vitát, hogy “Oké, nem akartalak megbántani téged. Én egyszerűen így gondolom, te meg másképp.” Ez a hozzáállás arról tanúskodik, hogy az illető számára az autisták érdekvédelme, az értük való kiállás lényegében nem más, mint egy személyes preferencia – amiből az következik, hogy a gyűlölésük, a lenézésük, a rajtuk való ocsmány viccelődés is csak egy személyes preferencia. És mivel az, nem is lehet nagy gond vele.

Hol tanulják meg az emberek, hogy mi az antiszemitizmus, mi a rasszizmus, milyen értékeket képviselnek más kultúrák, más nemzetek, marginalizált kisebbségek? Nem a matematika, a közgazdaságtan vagy a villamosságtan szemináriumokon, hanem olyan kurzusokon, mint az irodalom, történelem, filozófia, szociológia. Ha megismerjük egy ókori görög költő verseit, egy ausztrál vagy japán író regényét, egy afroamerikai történelmi szereplő beszédeit vagy egy afrikai bennszülött nép művészetét, és ha egy jó pedagógus úgy prezentálja a művet, hogy az felkelti az érdeklődésünket, akkor mindez a látókörünk tágulásához járul hozzá.

De akinek a humán tárgyak tanulása kimarad az életéből, annak is ugyanezt nyújtja a művészet szeretete, a szépirodalmi, történelmi és ismeretterjesztő művek olvasása, az igényes filmek, a jó előadások, a jó zene. A nyitottságot, a toleranciát, egyszóval az emberiességet mindenkinek magában kell kialakítania. Agresszióval teli történelmünk nem azt mutatja, hogy ez eredendően bennünk van és nem is változik. Egy kisgyerek nyitottnak mutatkozik az új dolgok befogadására, a másságra, de neveltetése során megtanulja, hogy léteznek korlátok.

Viszont azt is meg lehet tanítani neki, hogy ezeket a korlátokat úgy is át lehet lépni, hogy nem hagyjuk magunk mögött a saját szokásainkat, a saját identitásunkat, kultúránkat. Hogy a miénktől eltérő jelenségek, irányzatok, kultúrák eltérőek maradhatnak, de ezzel együtt elfogadásra és tiszteletre érdemesek.

Ellenben ahol nem tartják fontosnak a humán ismeretek átadását, ott jó eséllyel egy merően szélsőséges identitást ültetnek el az emberekben, akik aztán az egysíkú gondolkodásuknak köszönhetően a másság, a sajátjukétól eltérő értékek tiszteletben tartására nem is lesznek nyitottak. És akiket könnyen lehet manipulálni a kirekesztés érdekében.
Kategória: Uncategorized | Címke: , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Mit mondj egy autistának?

A legutóbbi posztban tárgyalt “Mit ne mondj egy autistának” lista kapcsán felmerült a kérdés, hogy akkor mi az, amit lehet mondani. Ugyanis, ahogy azt többen gondolják, az internet tele van “Mit ne mondj” listákkal, amelyek csak elveszik az ember kedvét attól, hogy egyáltalán mondjon valamit, elvégre “ezek az autisták” már mindenen felháborodnak. Azonban mielőtt rátérnénk arra, hogy mit lehet mondani, nézzük meg mélyebben, mi is a valós gond a legutóbbi listában felsorolt példákkal.

Először is: nem az, hogy ezeket autista személynek mondják. Amint azzal mindannyian tisztában vagyunk, léteznek olyan íratlan viselkedési és kommunikációs normák, amelyek két olyan egyenrangú felnőtt ember között, akik alig vagy egyáltalán nem ismerik egymást, minden körülmények között betartandóak. Ezeknek a durva áthágására szolgáltatnak példát az alábbi, személyes térbe belemászó kérdések:

Ez olyan, mint a retardáltság?
Tudsz szexelni?
Szedsz rá valamilyen gyógyszert?
Megtennéd, hogy nem repkedsz/rokkolsz/pörögsz/ugrálsz nyilvános helyen? Ez zavaró.

Ugyanilyen (szelídebb verzióban) a kioktatás:

Nincs jogod olyan súlyos autisták nevében beszélni, akik maguktól nem tudnak beszélni.
Úgy érted, hogy autizmussal élő ember vagy. Elsősorban ember vagy, nem egy címke vagy egy fogyatékosság.

Amennyiben úgy döntesz, hogy bármilyen okból átléped ezeket a határokat (pl. abból indulsz ki, hogy egy autista személy nem egyenrangú veled és ezért megengeded magadnak, hogy úgy is beszélj vele, mint egy alsóbbrendűvel), számíthatsz a másik ember részéről bizonyos következményekre.

Vannak a listában szereplő kérdések közt olyanok, amelyek egyszerűen csak az autizmusról nem sokat tudó átlagember fejében lakozó sztereotípiákból erednek:

Ez azt jelenti, hogy jól értesz a számítógépekhez/matematikához/számoláshoz?
Nem olyan vagy, mint a gyerekem. Tudsz blogposztot írni. A gyerekem soha nem fog tudni.

Ezekre illik udvarias, tájékoztató választ adni. Viszont előfordulhat, hogy miután egy érintett már sokadszorra szembesül ugyanezekkel a sztereotípiákkal, egy idő után elege lesz és nem túl udvarias hangnemben válaszol. Nyilván – elsősorban egy érdekvédő autistának – igyekezni kell ezt elkerülni, mivel csupán az, hogy már százan kérdezték ugyanezt, nem jogosítja fel őt arra, hogy a százegyedik emberrel bunkó legyen; de tény, hogy ezek a kérdések egy idő után fárasztóvá válhatnak.

Van azonban olyan eset is, amikor az előítéletes kijelentésbe némi kioktatás is vegyül:

Ismerek egy gyereket, aki súlyos autista. Te nem olyan vagy, mint ő.
De te házas vagy/van munkád/egyetemre jársz. Ha autista lennél, nem lennél képes erre.

Ezek már kicsit jobban felpumpálhatják a pulzust, mint az előzőek. Hogy mi lesz a reakció, az ebben az esetben változó.

Előfordul, hogy bár a beszélő elismerését szeretné kifejezni a másik ember irányába, a megjegyzése negatív implikációt sugall:

Büszke lehetsz magadra. Teljesen normálisnak nézel ki. Nem mondanám meg rólad, hogy autista vagy.
Biztosan nagyon magasan funkcionáló vagy.

Ezekben ugyanis benne van az a ki nem mondott utalás, hogy a beszélő szerint az autistáknak arra kellene törekedniük, hogy “normálissá” váljanak, de már az is figyelemre méltó teljesítmény tőlük, ha magasan funkcionálnak. Mivel mindkét megjegyzés azt sugallja, hogy az autisztikus képességprofil a neurotipikussal nem egyenértékű, az autisták joggal érezhetik bántónak az ilyen “dicséreteket”.

A megmaradt kérdések már csupán a naiv érdeklődő kategóriába esnek:

Milyen autistának lenni?
Hallottál már Temple Grandinról? Nagyon jók a könyvei.

Bár hozzá kell tenni, hogy van, aki kissé tapintatlannak érezheti, ha valaki rácsodálkozik, mint egy állatkerti majomra. Erre több példát láttunk már a fórumon, de a pontosabb illusztráció kedvéért kölcsönveszem egy volt fórumtag (nem szó szerinti és általam némileg kibővített) találó leírását:

Sokszor előfordul, hogy valaki úgy lép be egy (elsősorban) autisták számára fenntartott közegbe, mint egy állatkertbe.
– Jé, nahát, beszélő majmok.
És ez már önmagában egy sokk, úgyhogy sokan rögtön fejvesztve menekülnek.
A bátrabbak azonban nézelődnek még egy kicsit, elvégre nem mindennap látni ilyen érdekes lényeket. A bizalmatlanabbak persze kellő óvatossággal közelítenek, hátha valamelyik épp kiszabadul a ketrecből és belemar a lábukba.
– Nézd már, beszélnek ezek a majmok. Jaj de aranyosak! Ez nem kis teljesítmény tőlük, biztosan rengeteget foglalkoztak velük. Gondolom, értelmesebbek a többi majomfajnál.
– Hallod már Jóska, ezek összefüggő mondatokban beszélnek!! Vajon ha hozzájuk szólunk, nekünk is válaszolnak?
Itt már kezd nagyon érdekessé válni a dolog, ezt mindenképp ki kell próbálni.
Van, aki a biztonság kedvéért óvatosan, egyszerű mondatokban fogalmaz. És van, aki fontosnak tartja rögtön demonstrálni, hogy többet ér ő holmi beszélő majmoknál, ezért felvet egy “komoly” témát, mondataiba pedig különböző retorikai és stilisztikai elemeket sző és komplex nyelvtani struktúrát alkalmaz. Az ilyesmit a majmok úgysem értik, ámuljanak csak.
Nem sokkal később mindkét változat ide torkollik:
– Menj a csudába te hülye állat, hogy merészelsz beleszólni az életembe? Nekem három diplomám van, magas státuszú helyen dolgozom, elismert és megbecsült ember vagyok, mit makogsz te itt nekem bonyolult emberi kapcsolatokról majom létedre? Neked az a dolgod, hogy a sarokban ülve mondókázz a banánról, egy majomtól már ez is nagy teljesítmény.

Szóval akkor mit lehet mondani egy autistának?

Mint ahogy a “Mit ne mondj” listák tartalma sincs kőbe vésve és sok közülük sztereotípiákon vagy egyéni preferenciákon alapul, úgy azt sem írja elő neked senki, hogy mit mondhatsz egy autistának. Egyrészt mert itt is mindenkinek mások a preferenciái, másrészt mert lényegében bármit mondhatsz, kérdezhetsz. Legtöbb autista felnőtt egyáltalán nem bánja a kérdéseket, sőt, örül annak, ha a másik fél érdeklődik az autizmusról és nem (csak) NT szakemberek, hanem érintettek véleményére, tapasztalataira is kíváncsi. Viszont érdemes szem előtt tartani néhány alapvető szabályt:

– Úgy beszélj vele, mint bármelyik másik egyenrangú felnőttel.
– Abból indulj ki, hogy mivel ő érintett, te pedig nem, nagy eséllyel ő tud többet az autizmusról. Ennek megfelelően kerüld a tudásod fitogtatását, az okoskodást, kioktatást. Pl. “Úgy érted, hogy autizmussal élő ember vagy. Elsősorban ember vagy, nem egy címke vagy egy fogyatékosság” helyett érdemes ezt mondani: “Én úgy tudom, hogy az érintettek  inkább az ‘autizmussal élő’ kifejezést használják magukra [ezért meg ezért]. Ezek szerint nem így van?”
– Az érdeklődő kérdéseket úgy fogalmazd meg, hogy ne legyen benne sem nyílt, sem burkolt fölényeskedés, lenézés vagy lesajnálás, általános értelemben sem. Pl. akkor se azt kérdezd, hogy “Ez olyan, mint a retardáltság?”, ha nem célod megbántani az illetőt, hanem egyszerűen kérd meg, hogy foglalja össze pár mondatban, mit is jelent az autizmus.
– Ha jelzi, hogy amit mondtál, bántó vagy lekezelő volt, kérj elnézést és fogalmazd meg a mondanivalódat másképp.

 

Kategória: Uncategorized | Címke: , | Megjegyzés hozzáfűzése

Mit ne mondj egy autistának?

Nagyon sok és sokféle “Mit ne mondj egy autistának/autista gyerek szülőjének” lista létezik szerteszét a világhálón, nemcsak autizmussal, hanem mindenféle más témával kapcsolatos oldalon is. Nem különösebben szeretem őket, mert többségben felszínesek és sztereotipikusak, amelyik pedig nem olyan, az túlságosan a szerző személyére szabott. Néhány azonban megtalálja a középutat, mint pl. a The Mighty oldalán szereplő 15
pontos lista is. Bár általánosítások ebben is vannak, mégis sok olyan példát tartalmaz, amelyeket az öntudatos aspik és autista gyereket nevelő szülők joggal éreznek zavarónak. A blogon szinte az összes témát érintettem már, ezért ezeket nem fejtem ki újra részletesen, de néhány mondatban összefoglalom, mi is a gond velük.

1. Ez olyan, mint a retardáltság?

Az autizmus sok esetben nem jár együtt értelmi fogyatékossággal, ahogy az értelmi fogyatékosok sem mind autisták. Ugyanakkor a “retardált” szót legtöbben sértésként használják nem is az értelmi fogyatékosokra, hanem őket eltárgyiasítva olyan emberekre, akikkel ha valamiben nem értenek egyet, akkor azt az ő (szerintük) alacsonyabb szintű értelmi képességeinek tulajdonítják. Amennyiben nem az a célod, hogy dehumanizáld az értelmi fogyatékosokat és azokat, akikkel épp kommunikálsz, akkor érdemes mellőzni az ilyen kérdéseket.

2. Büszke lehetsz magadra. Teljesen normálisnak nézel ki. Nem mondanám meg rólad, hogy autista vagy.

Értem, hogy nem férek bele abba a kategóriába, amely a te fejedben az autistákra jellemző karakterjegyek összességének megtestesítőjét tartalmazza, de ezzel a dicséretnek szánt kijelentéssel lényegében azt is közlöd velem, hogy ez esetben az én eltérő igényeimet nem kell komolyan venni, játsszam csak 0-24-ben a neurotipikust, nem lehet az számomra olyan nehéz. Esetleg azt, hogy nem is vagyok autista, csak kitaláltam, mert így szeretnék mentséget találni valamire. Ezek mellett a “dicséret” azt a rejtett implikációt is tartalmazza, hogy a normálisnak definiált átlagos a standard, amilyenné az attól valamilyen szempontból eltérőknek válniuk kell, vagy legalábbis törekedniük kell arra, hogy minél jobban hasonlítsanak ahhoz. A feltételezéseddel ellentétben nem biztos, hogy a leghőbb vágyam “normálisnak” kinézni.

3. Biztosan nagyon magasan funkcionáló vagy.

Attól függ, mikor és miben. Ha elmesélném, hogy előléptettek vagy szerződéshosszabbítást ajánlottak a munkahelyemen, minden bizonnyal ezzel az elismeréssel illetnél. Viszont ha épp akkor látnál, amikor nem tudok kezelni egy munkahelyi szituációt és kiborulok, talán azt jegyeznéd meg magadban, hogy biztosan
alacsonyan funkcionáló vagyok és jobb lenne nekem csak papírzacskókat hajtogatni heti két alkalommal 500 Ft-os órabérért. Ugyanígy előfordul, hogy amíg egy érintett képes az önálló életvitelre, a másokkal való érintkezésben komoly akadályokba ütközik. Másvalaki érdekfeszítő előadásokat tart többszáz fős hallgatóság előtt, de a háztartásvezetés feladatait képtelen egyedül elvégezni. Nem lehet tehát az érintetteket egyszerűen begyömöszölni a “magasan funkcionáló” vagy “alacsonyan funkcionáló” kategóriákba.

4. Nem olyan vagy, mint a gyerekem. Tudsz blogposztot írni. A gyerekem soha nem fog tudni.

Viszont lehet, hogy a gyerekednek nem lesznek problémái a szemkontaktus tartásával és gond nélkül feltalálja majd magát egy ismeretlenekből álló társaságban. Nekem ezek nem mennek, hiába tudok blogposztot írni. Na persze ez nem jelent különösebb problémát, ahogy a gyerekednek sem fog feltétlenül a hátrányára válni, ha nem fog tudni blogposztot írni. A blogposztok írásának a képessége vagy annak a hiánya még semmit nem mond el az egyén szükségleteiről, igényeiről és arról, hogy hogyan tudja menedzselni a saját életét.

5. Ismerek egy gyereket, aki súlyos autista. Te nem olyan vagy, mint ő.

Te sem olyan vagy, mint a szomszédom gyereke, pedig ő is neurotipikus. Ugyanúgy állandó érzékszervi stimulációt igényel az idegrendszere, mint a tied és az érdeklődési mintázata is ugyanúgy szokatlan az autistákéhoz képest. Viszont ő szereti a matematikát és a német nyelvet, autókkal játszik, rollerezik és Pokémon Go-zik, te viszont nem, tehát lehet, hogy mégsem vagy neurotipikus.

6. Tudsz szexelni?

Pár hónapja kaptam egy valakitől egy linket, amely a Gyakori kérdések oldalra vezetett. Az említett kérdésben arra volt kíváncsi a kérdező, hogy vajon a vadállatok szívesebben üldöznek-e az erdőben NT-ket, mint autistákat. Mivel szerinte az NT-k a vadállatot látva fejvesztetten menekülnek, az autisták pedig csak bambán bámulnak, biztosan az előbbi csoport indítja be jobban a vadállatok üldözési ösztönét. Értékeltem az illető fantáziáját, ezért kíváncsiságból megnéztem, milyen kérdések vannak még arrafelé autizmustémában. Rögtön találtam egy ilyet: “Az autista emberek képesek szaporodni?” Nos, örömmel jelentem, hogy a neurotipikustól eltérő képességprofil és a szexelés képessége között semmilyen összefüggés nincs, tehát igen, az autisták tudnak szexelni és szaporodni is képesek.

7. Ez azt jelenti, hogy jól értesz a számítógépekhez/matematikához/számoláshoz?

Ha épp ezek valamelyikéhez van tehetségem, akkor minden bizonnyal jól értek hozzá, de ennek nem sok köze van az idegrendszeri hálózatom neurotipikusokétól eltérő szerkezetéhez. Vannak matematikai zseni autisták, diszkalkuliás autisták és többségében olyan autisták, akik a kettő között helyezkednek el. Olyan autisták is vannak, akik ugyan jó számolási vagy programozási képességekkel rendelkeznek, de sokkal szívesebben foglalkoznak pl. humán tudományokkal. Mint látható, a leosztás nagyjából olyan, mint neurotipikusok esetében.

8. De te házas vagy/van munkád/egyetemre jársz. Ha autista lennél, nem lennél képes erre.

Sok autista valóban nem házasodik meg, nem dolgozik vagy nem megy egyetemre. Sok autista pedig igen.

9. Szedsz rá valamilyen gyógyszert?

Ez az egyik legdühítőbb kérdés, de oké, higgadtság bekapcsol, türelmesen elmagyaráz, hogy gyógyszert nem az autizmusra, hanem esetleg olyan problémákra lehet szedni, amelyeket a társadalom túlzott elvárásai és az azoknak való megfelelés nehézségeivel járó stressz okozhat egy átlagostól eltérő képességprofillal rendelkező ember számára. Ilyen lehet az erős szorongás, a depresszió vagy a pánikbetegség, valamint az ezekből kialakuló fizikai problémák (krónikus fejfájás, reflux stb.) Az autizmus önmagában nem betegség,
tehát nem is kell kezelni, gyógyszerezni.
Továbbá nem a legtapintatosabb gyógyszerszedésről kérdezni valakitől, akit alig vagy egyáltalán nem ismersz. Ha egy NT-től nem kérdeznéd meg ezt egy adott szituációban, akkor ne kérdezd meg egy autistától sem.

10. Nincs jogod olyan súlyos autisták nevében beszélni, akik maguktól nem tudnak beszélni.

Eleve hibás az a megközelítés, hogy nonverbális autista = súlyos autista. Vannak olyan érdekvédő nonverbális autisták (pl. Amy Sequenzia, Larry Bissonnette, Carly Fleischmann és sokan mások), akik fontos munkát végeznek a nem beszélő autisták és általában az autisták megismertetésében, valamint a neurodiverzitás megértetésében. A beszéd hiánya nem feltétlenül jelenti a kommunikáció hiányát vagy az önkifejezés lehetetlenségét. Nyilván minden autista (csakúgy, mint minden neurotipikus) más és más képességekkel és igényekkel rendelkezik, de egy bizonyos autista világképét akkor is könnyebben érti meg egy másik autista, ha a spektrum egy jóval távolabbi pontján helyezkedik el. Ennek ellenére nálunkfele sokkal inkább az NT-knek adják meg a jogot arra, hogy az autisták nevében beszéljenek.

11. Megtennéd, hogy nem repkedsz/rokkolsz/pörögsz/ugrálsz nyilvános helyen? Ez zavaró.

A stimmelés ezen formái sem nekem, sem neked nem okoznak semmilyen személyes sérelmet vagy kárt. Ezenkívül lehet, hogy azért stimmelek, mert zavar valami és a feszültséget próbálom ilyen formában levezetni. Lehet, hogy épp az érzékszervi túlterhelődést előzöm meg ilyen módon. Ha erre nem lenne lehetőségem és kiborulnék, azt sokkal inkább zokon vennéd, mint egy kis pörgést vagy ugrálást.

12. Úgy érted, hogy autizmussal élő ember vagy. Elsősorban ember vagy, nem egy címke vagy egy fogyatékosság.

Vannak, akik autizmussal élnek és vannak, akik autisták. Mindkét tábor meg tudja indokolni a saját álláspontját. Az autizmussal élők jellemzően azzal érvelnek, amivel most épp te is, az autisták pedig azzal, hogy az állapotuk nem egy hátrányos vagy szégyellnivaló dolog, amelyet le lehet választani az emberről, hanem a személyiség integráns része. Érdemes az illető egyéni álláspontját meghallgatni, mielőtt ki akarnád oktatni őt arról, hogy melyik kifejezést használja saját magára.

13. Milyen autistának lenni?

Milyen neurotipikusnak lenni? Először nem is értenéd a kérdést, majd elmondanád, hogy te hogyan élsz, hogy érzed magad a világban, a környezetedben, mi fontos számodra, mit szeretnél elérni, mi okoz problémát. Egy másik neurotipikus elmondaná ugyanezeket, lényegesen más tartalommal. Egy harmadik meg ismét mással. Ezek nekem nem abban segítenének, hogy összerakjak egy képet a fejemben arról, milyen neurotipikusnak lenni,
hanem rádöbbentenének arra, hogy nincs is ilyen kép. Azaz a neurotipikus képességprofilt nem egyféle módon lehet megélni, hanem annyiféleképpen, ahány neurotipikus ember él a világon. Ugyanígy van az autistáknál is.
Ha tényleg érdekel az autisták élete, akkor szerencsésebb ezt a kérdést úgy megfogalmazni, hogy “Te hogyan éled meg az autizmust?” Azonban általános következtetéseket helytelen és félrevezető lenne levonni a válaszból.

14. Hallottál már Temple Grandinról? Nagyon jók a könyvei.

A válasz minden bizonnyal “igen”. De te hallottál arról, de Temple Grandin nem az autisták atyaúristene, hanem rajta kívül még számos kiváló érintett és nem érintett szerző van, akik hasznos és informatív cikkeket, könyveket publikáltak az autizmusról?

15. (Az autista személyre vonatkozó kérdést teszel fel a szülőnek, a segítőnek, testvérnek, barátnak, aki épp mellette van.)

Ha nem tőle, hanem a mellette lévőtől kérdezel valamit az autista személyre vonatkozóan, azzal azt üzened, hogy őt nem tartod kompetensnek a beszéd értelmezésében vagy a verbális önkifejezésben. Esetleg azt, hogy ő nem számít, elvégre csak egy autista. Holott mivel róla van szó, minden bizonnyal pontosabb választ tudna adni a kérdésedre, mint a mellette álló neurotipikus személy. Sokak feltételezésével ellentétben számos nonverbális autista is pontosan érti, hogy mit beszélnek körülötte és önkifejezésre szolgáló eszközökkel is rendelkezik.
Azon egyébként csodálkozom, hogy a listából kimaradt az “Autista vagy? Jaj, szegény, óóó, sajnálom” reakció.

Kategória: Uncategorized | Címke: , | Megjegyzés hozzáfűzése

Kellemetlen emberek és káros hatásaik

Az előző posztban felmerült, hogy mennyire kiszolgáltatottá válhat egy aspi egy rengetegféle személyiségprofilt tömörítő, viszonylag szűkebb környezetben. A jelenlegi poszt néhány olyan embertípust mutat be, amelyek tovább nehezítik a beilleszkedési nehézségekkel küzdő, visszahúzódóbb természetű, naivabb személyek életét. Az itt bemutatott példák egyike sem egy bizonyos emberről szól, hanem saját és más aspik személyes tapasztalataiból összegyúrt viselkedésmintázatot ír le.

A “csúnyabarátnőt” tartó lány

Fontos számára, hogy legyen mellette valaki, aki kiemeli az ő szépségét, szuperségét, extraságát, ezért általában egy fizikailag előnytelenebbnek kinéző és gyakran szociálisan is a periférián lévő “barátnőt” választ erre a célra.

Míg sok NT kamaszlány (és felnőtt nő) számára a társadalmi elvárásoknak köszönhetően mindent felülír az, hogy jól nézzen ki és ezáltal magára vonja mások figyelmét, az aspilányoknál nem ez az elsődleges szempont. Ők nem töltenek naponta jelentős időt szépítkezéssel és a szociális téren elszenvedett hátrányaik miatt könnyebben befolyásolhatóak. Ezért ők könnyebb célpontok egy olyan lány számára, akinek csak arra kell valaki, hogy mellette még nagyszerűbbnek érezhesse magát.

Az ilyen barátnő általában jó manipulátor is. Módszeresen leépíti az aspilány esetleges egyéb baráti kapcsolatait, eléri, hogy leginkább hozzá ragaszkodjon. Az aspilány ezért úgy érzi, egyetlen jó barátnője van, akit nem veszíthet el, különben magára marad. Gyakran még örül is annak, hogy egy ilyen nagyszerű lány a bizalmába fogadta, sőt, úgy érzi, barátnője irigylésre méltó adottságokkal, tulajdonságokkal rendelkezik. A nagyszerű lány ezt persze ügyesen ki is használja. Tudja, hogy népszerűtlen barátnőjét dróton rángathatja, megbánthatja, megalázhatja, mert az aspilány az egyedül maradástól való félelmében végül mindig visszafogadja őt a kegyeibe.

Fizikai és szociális téren meglévő előnyei miatt a barátnő a csoporthierarchiában is magasabb helyet foglal el. Gyakori, hogy a visszahúzódóbb természetű, manipulálható aspilányt “csak mint XY barátnőjét” fogadják be egy társaságba. Így ő nem lesz teljes értékű tagja a közösségnek, csupán valakinek az árnyékában jelenik meg. Ezt a szerepet a közösség többi tagja lekicsinylő vagy sokszor jó szándékúnak vélt, de valójában önbizalomromboló megjegyzésekkel meg is erősíti (pl. “Milyen szép dolog Emmától, hogy így törődik azzal az esetlen és buta Tímeával. Nekem nem lenne türelmem hozzá, de Emma még csak nem is szégyelli, hogy vele van.”), illetve gyakori, hogy az aspilányt hibáztatják, amiért “hagyja magát kihasználni”, ezzel pedig legitimalizálják a barátnő elnyomó viselkedését (pl. ha Tímeát egy fiú nyilvánosan megalázza és Emma együtt nevet rajta a többiekkel, senki nem teszi szóvá neki, hogy “A te barátnőd, miért nem állsz ki mellette?” hanem hallgatólagosan vagy kimondva Tímeát teszik felelőssé a saját “lúzerségéért”).

Előfordul, hogy kívülállók a két lány egyenlőtlen kapcsolatát látva megpróbálják felnyitni az aspilány szemét arra, hogy “barátnője” csak kihasználja. Ezt sokszor az aspilány is ugyanúgy érzi, mégis elutasítja a kapcsolat leépítésének gondolatát, mert a barátnő a profi zsarolás és az aspilány más barátságainak lerombolása által ügyesen magához láncolta őt. Így aztán az egyenlőtlen viszony, a kihasználás addig tart, amíg valamelyikük új társaságba kerül, pl. iskolát vált.

Mit lehet tenni?

Emlékezz erre: önmagadért vagy szerethető. Nem kell hagynod, hogy valaki kizárólag a saját előnyére használja ki a barátságodat. Ha időt és energiát fektetsz bele, fogsz találni olyan barátokat, akiknek az érdeklődésük, értékrendjük a tiedhez hasonló lesz, és akik önmagadért fognak szeretni és elfogadni.

Az okostojás

Mindenhez hozzá tud szólni, mindenről van véleménye, amelyet sokszor tényként ad elő. Bármiről is legyen szó, mindig hatalmas magabiztosságot mutat, ami miatt meggyőzőnek, okosnak tűnik mások szemében. Tájékozottságának valós mértéke a gyanútlan beszélgetőpartner szemében gyakran rejtve marad.

A tudálékosság+magabiztosság kombinációt használja mások lenyomására és ezáltal saját felsőbbrendűség-tudatának fenntartására vagy növelésére. Különösen azokkal szemben alkalmazza ezt a módszert, akiket a “nagy tudásával” el tud kápráztatni, illetve akik csekély önbizalommal rendelkeznek és emiatt abban az esetben sem mernek vitatkozni az okostojással, ha kételkednek annak igazában. Utóbbi előszeretettel tereli a beszélgetést szakterületének valamely ága felé, amelyben tévedhetetlennek tartja magát. Gyakran ironizál vagy szúr bele a kijelentéseibe nyílt vagy burkolt lejárató megjegyzéseket akár személyekkel, akár témákkal, nézőpontokkal kapcsolatban. Sokszor nevet ki másokat.

A megmondóemberrel ellentétben nem akarja előírni a másik félnek, hogy mit hogyan csináljon – kizárólag saját tudásának állandó villogtatása a fontos. De hogy mennyire felszínesek az ismeretei, az nagyon könnyen kiderül, ha olyan témáról kezdünk vele beszélni, amelyről egyértelműen mi tudunk többet, pl. a szakterületünkről vagy az SI-nkről.

Mit lehet tenni?

Ha lejárató megjegyzéseket tesz rád és ezt nehezen viseled, ha nagyon idegesít a veled szembeni tudálékoskodása, két lehetséges módszert alkalmazhatsz ellene:

1. Húzd csőbe párszor. Dobj fel egy SI témát, hagyd, hogy kezdjen okoskodni, majd tárd elé a bizonyítékot. Nem valószínű, hogy elismeri a tévedését, de magában el fog bizonytalanodni a témát illetően. Ha az akciód hatására vérszemet kap és csakazértis le akar nyomni, igyekezz a saját térfeleden tartani a labdát – irányítsd te a társalgást. Játsszd el ezt addig, amíg megtanulja, hogy nem érdemes veled ujjat húzni.

2. Nagyvonalúan hagyd figyelmen kívül. Ne engedd, hogy belerángasson a csapdájába. Találj ki frappáns válaszokat arra vonatkozóan, hogy miért nincs most időd, kedved társalgásba bocsátkozni vele, majd éles helyzetben süsd el ezeket.

Az anyáskodó

Lehet egy új szobatárs, egy új kolléga vagy csak a tágabb ismeretségi körből valaki. Az eddig bemutatott példákkal ellentétben az ő viselkedése nem feltétlenül manipulatív. Lehet teljesen jó szándékú is, azonban minden esetben meglehetősen hamar láthatóvá válik a gondoskodó jelleme. Ami bármelyik esetben igaz: arra veti ki a hálóját, aki esetlenebbnek, félénkebbnek tűnik és az új környezetben kevés vagy semennyi ismeretséggel nem rendelkezik.

Egy aspi, aki a változásokat eredendően nehezen viseli és jóval több időre van szüksége az új körülményekhez való alkalmazkodáshoz, netán láthatóan botladozik is és tart a környezet reakciójától, gyakran örül annak, ha egy segítő szándékú(nak látszó), tapasztaltabb, sokszor idősebb személy a szárnyai alá veszi. Egy ilyen szituáció először a kényelmesség érzetét váltja ki, ám ha egy aspi akaratlanul is belesimul ebbe szerepbe, akkor hosszabb távon még önállótlanabbá válik, ami pedig egy munkahelyen finoman szólva sem kifizetődő. Az önállótlanság érzete nemritkán vált ki dühöt, ami az anyáskodó személlyel való éles konfliktusokba is torkollhat.

Mit lehet tenni?

A segítségét természetesen el lehet fogadni, azonban figyelni kell arra, hogy ne kiskorúsítson téged. Ne az önálló feladatvégzésre képtelen, folyton másvalaki segítségére szoruló személy szerepében tűnj fel mellette. Ne helyetted intézkedjen, hanem hatékonyan segítse elő az új környezetben való boldogulásodat – és csak addig, ameddig szükséged van rá. Amit (már) önállóan is meg tudsz csinálni, azt csináld is meg. Csak abban kérj tanácsot, útmutatást, amiben valóban bizonytalan vagy.

A nyíltan lejárató

Abban leli örömét, hogy másokat nyilvánosan kellemetlen helyzetbe hozzon, megalázzon. Hatalmas nagy szája és erőteljes fellépése van, sokan már emiatt is kerülik a vele való konfrontálódást. Ugyanúgy a bizalmatlan, visszahúzódóbb embereket nézi ki, akik nem tudják hatékonyan megvédeni magukat.

Mivel sok ember szemében menő dolognak számít másokat rugdosni, az ilyen ember rendszerint maga mögé tudja állítani a társaság egy részét, akik aztán ha nem is becsmérlik ugyanakkora vehemenciával a periférián lévőket, látszólag semmi kivetnivalót nem találnak a folytonos piszkálásukban.

Mit lehet tenni?

Ijesztőnek tűnik, azonban mivel teljesen nyílt kártyákkal játszik, könnyebb kezelni. A mögötte állók látszólagos egyetértése valójában addig tart, amíg nem kerülnek ők is (akár csak egyetlen alkalommal is) a másik oldalra és nem szembesülnek a nyíltan lejárató ember rájuk zúduló becsmérlő megjegyzéseivel. Ilyen alkalommal az is kiderül, hogy közel sem élvez a nyíltan lejárató ember akkora támogatást, mint sokan gondolnák. Legtöbben kerülik a vele való konfrontálódást, ezért inkább beleolvadnak a háttérbe, ám valójában nem értenek egyet vele. Ha emberünk egy másik határozott fellépésű egyénnel kerül szembe, akkor a két oldal támogatottsága jobban megoszlik, de még az is előfordulhat, hogy a többség ellene fakad ki. Mivel mindenki számára egyértelműen látható, hogy milyen módszerekkel operál, néha olyanok ellenszenvével is szembe kell néznie, akiket épp nem pécézett ki magának.

Ezt tudva érdemes olyan emberek társaságát keresni, akik nem szimpatizálnak az ilyen ember által alkalmazott módszerrel. Azt is tudni kell, hogy a nyíltan lejárató embernek a legnagyobb örömet az okozza, ha látja, célpontja számára mennyire bántóak a megjegyzései – ezért aztán ha igyekszünk egy mások bántásában örömét lelő ember megjegyzéseivel nem különösebben törődni, akkor az akciója nem lesz hatásos, következtetésképpen vissza fog venni velünk szemben.

A sunyi számító

Taktikája: mosolyog mások képébe, kedvesnek mutatkozik velük (ritkábban semlegesen viselkedik), a hátuk mögött pedig bemártja őket, hazugságokat terjeszt róluk. A naivabb, szerényebb emberekkel, akiket gyakran megtéveszt a kedvességével, könnyű dolga van. Színlelt bizalmaskodásával információt csal ki tőlük, amelyet gyakran teljesen más kontextusba helyezve, kiforgatva használ fel ellenük vagy a saját javára.

Egy olyan főnöknél, aki alkalmazottainál nem elsősorban a szakmai előmenetelre, hanem a hibákra fókuszál, egy ilyen ember könnyen pluszpontokat szerez kollégái kárára. Sokszor nem direkt módon, hanem csak finom utalásokkal adja a főnök tudtára, hogy egyes kollégákkal kapcsolatban épp milyen nemkívánatos dolgot látott, hallott, tapasztalt. Ezzel eléri, hogy a főnök mondja ki, mi is a probléma az adott személlyel, ő pedig utólag számonkérhetetlen marad (“De hát én nem is mondtam azt, én nem úgy fogalmaztam, én ott sem voltam.”)

Mit lehet tenni?

A tenyérbemászó kedvesség, a folyamatos fülig érő mosoly legtöbbször nem őszinte. Aki így ismerkedik, azzal nem árt már a kezdet kezdetén óvatosnak lenni, idővel pedig (amennyiben sokszor vagy a társaságában) megfigyelni, milyen jellem rejtőzik az álarca mögött. Ha nyilvánvalóvá válik az áskálódó, alattomos természete, csak annyi információt közölj vele, amennyit mindenképpen szükséges. Fogalmazz tömören és egyértelműen, a többféleképpen értelmezhető kijelentéseket kerüld. Ha bemártott a főnöködnek, kollégádnak vagy egy bizalmas barátodnak, tisztázd az illetővel, milyen információt adtál át neki és mi a valóság.

Amitől biztos meghátrál, az a nyílt és egyenes szókimondás. Ő ugyanis nem ehhez szokott, hanem a képmutatáshoz, a rosszindulatú pletykák, hazugságok terjesztéséhez, a mások háta mögött való pusmogáshoz. Azzal, ha pusztán annyit mondasz neki, hogy fejezze be ezt a viselkedést veled szemben, nem csak azt adod tudtára, hogy nem díjazod az attitűdjét, hanem azt is, hogy átlátsz rajta. Mivel a nyílt szembesítés olyasmi, ami tőle idegen, azonnal meghökken és visszavesz.

Kategória: Uncategorized | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése