Miért “balhézunk”?

Időről-időre érkezik hozzám egy-egy olyan visszajelzés valamelyik blogposztom vagy Facebook posztom kapcsán, amely bár szókincsben és érveléstechnikában nagyon is változatos, a fő mondanivalója ugyanaz: miért kell annyit beszélni az autizmusról? Miért kell annyit balhézni? És mivel spektrumtársaim és autista gyerekeket nevelő szülők írásait olvasva úgy látom, korántsem én vagyok az egyedüli, aki ilyen visszajelzéseket kap, megérett az idő egy blogposztra itt is.

balhe1

Először is: beszélni bármiről lehet, akár van vele probléma, akár nincs. Az autizmussal nem az a probléma, hogy létezik – a létezés e természetes variációja mindig is létezett és létezni is fog. A jelenlegi adatok szerint Magyarország népességének 1-%a autista, ami csaknem 100.000 embert jelent, és ebben nincs benne a sok diagnosztizálatlan érintett (bár minden bizonnyal benne vannak olyanok, jóval kisebb számban, akiket tévesen diagnosztizáltak autizmussal).
A probléma ott van, hogy a társadalom az autistákkal – csakúgy, mint sok más kisebbségi csoporttal szemben – kirekesztő. De nem csak velük, hanem a családjaikkal is, így ha az autizmusban közvetetten érintetteket is belevesszük, a problémában érintettek száma máris megtöbbszöröződik.

Honnan ered a kirekesztés?

Előítéletekből, ismeretlentől való félelemből, felsőbbrendűség-tudatból, zsigeri gyűlöletből, érdektelenségből, elutasításból. Csupa olyasmiből, ami kellő ismeretek átadásával, társadalmi érzékenyítéssel, nyitottságra való buzdítással és ezek alapvető pozitívumainak észrevétetésével megfordítható és olyan jelenségekké alakítható, amelyek nem csupán a jelenleg kirekesztett csoportok, hanem a társadalom egészének az érdekeit szolgálják. Mert lehet, hogy egy autista gyerek simán integrálható lenne iskolai környezetbe, ha megkapná a lehetőséget vagy egy kis személyre szabott segítséget kapna hozzá. Lehet, hogy egy autista felnőtt kiválóan be tudna tölteni egy adott munkakört, ha nem utasítanák el az állásinterjún azért, mert kerüli a szemkontaktust vagy mert többet kell gondolkodnia a válaszokon. Lehet, hogy egy autista gyerek vagy felnőtt nagyon szeretetreméltó ember, kiváló barát, ha mások hajlandóak jobban megismerni és nem fordítanak neki hátat azért, mert stimmel vagy mert nem tud felszabadultan csevegni egy ismeretlenekből álló társaságban. Épp ezért szükséges sokszor, sok helyen, sokféleképpen elmondani, hogy az autisták nem betegek, nem esőemberek, nem Taigetosz-pozitív selejtek, nem veszélyes ufók és nem is elhanyagolható, jelentéktelen ritkaságok, hanem gondolkodó, érző emberek, akiket a társadalom igazságtalanul próbál elkülöníteni. Ezért szükséges rámutatni az őket ért konkrét és általános problémákra, feltárni az okokat, megoldást, irányt javasolni, és ugyanezért szükséges a pozitív irányú változásokról, személyes tapasztalatokról is beszámolni.

És hogy ebből mi hasznuk lesz azoknak, akik jelenleg bármilyen formában a kirekesztéshez járulnak hozzá? Például az, hogy kevesebb lesz a kolonc és több az aktív munkaerő. Vagy az, hogy szélesedik a látókörük. Vagy az, hogy rájönnek, lehet élni kevesebb utálkozással, gyűlölettel, félelemmel is. Könnyen lehet, hogy ez jobban fog tetszeni nekik – ha mégsem, akkor ott van továbbra is a korábbi alternatíva.

A továbbiakban általánosságban válaszolok néhány olyan visszajelzésre, amit viszonylag gyakran látok másoknál és kapok magam is.

Én nem ilyen vagyok/nem mindenki ilyen…

…tehát az itt felvázolt probléma nem létezik. Ezzel a kijelentéssel lényegében nem teszel mást, mint elhárítod a saját felelősségedet egy olyan probléma létezésétől, amelyért egy olyan embercsoport felelős, amelybe történetesen te is beletartozol. Akkor is, ha te és számos általad ismert ember valóban nem járul hozzá közvetlenül az előidézéséhez. Természetesen szóvá teheted, hogy te nem így viselkedsz, viszont azzal, hogy a saját önérzetedet tisztázva egy társadalmi szinten igenis fennálló probléma létezését tagadod, végeredményben annak a fenntartásához járulsz hozzá. A probléma kezelését első lépésben a létezésének az elismerése mozdítaná előre.

Másokat is kirekesztenek, róluk miért nem beszélsz?

Nekem autistaként sem jogom, sem kompetenciám nincs az LMBTQ emberek, a mentális betegek, a mozgássérültek vagy más olyan marginalizált csoportok tagjainak a nevében beszélni, akikhez nem tartozom. Ha beszélek valamelyik csoportról vagy utalok rá (amit gyakran meg szoktam tenni), akkor sem akarom megmondani, hogy ők mit és mennyit beszélhetnek magukról, valamint hogy az általuk tapasztalt problémák jogosak-e vagy sem. A támogatásukat, a jogaik elismerését viszont fontosnak tartom, amint azt már több blogposztban is részletesen kifejtettem.

Másokat is kirekesztenek, ők mégsem beszélnek ennyit róla.

Egyrészt lehet, hogy ők is sokat beszélnek az őket ért problémákról, csak nem jut el hozzád, másrészt ha mégsem, akkor inkább az lenne jó, ha ők is hangsúlyosabban kiállnának magukért – de ez egyedül az ő döntésük.

Az autisták is tudnak kirekesztőek és bunkók lenni a neurotipikusok irányába.

Sőt, egymással is tudnak így viselkedni, viszont ez már megint az autisták problémáinak a bagatellizálása. Véleményem szerint a kirekesztő megnyilvánulás, bárkitől is származik, helytelen és az egyik irány létezésére hivatkozva a másikat jogosnak minősíteni sosem megoldás. Közben azt az apróságot se felejtsük el, hogy a neurotipikusok mint többség és az autisták mint kisebbség problémái minőségileg és mennyiségileg sem összemérhetőek.

Nem minden autista zseni!! Miért utálod az NT-ket? Miért nézed le a súlyos autistákat, ők már nem is számítanak? 

Sokkal hatékonyabb, ha rámutatsz, melyik szövegrészből következtettél ki ilyesmit, így lehetőségem van azt ismét átolvasni és mérlegelni, valóban van-e ilyen olvasata a szövegnek vagy csak elkerülte valami a figyelmedet. Mindkettőre volt már példa, igaz, nem a fent idézett témákban, hanem másban. Viszont ha csak az indulataidat zúdítod rám és alaptalan hülyeségekkel dobálózol, annak semmi értelme és konstruktív következménye nem lesz.

És végül: a balhé.

Az érdekvédelem balhénak, rinyálásnak, nyavalygásnak való titulálása lényegében azt jelenti: ezek a retardok maradjanak csöndben, tanulják meg, hol a helyük. De nem csak az a gond, hogy a marginalizált státuszban lévő csoportok ki mernek állni és el merik mondani a nagyközönségnek, kik ők és mit akarnak. Hanem az is, hogy sokaknak számos reflektálatlan előítéletükkel kell így szembenézniük, ami kényelmetlenséget, zavart okoz, hiszen önmagukban való kételkedésre készteti őket, megbontja a belső egyensúlyt. Sokkal könnyebb úgy reagálni, hogy “ezek csak balhéznak”, hiszen így továbbra is biztosítják a maguk számára a zavartalan kényelmet, nincs szükség semmilyen önreflexióra vagy önismereti munkára.

Olyan megjegyzést is olvastam már, hogy teljesen fölöslegesen találtak ki az autisták maguknak egy világnapot, ez is csak a rinyálás része. Az autizmus világnapja és így az autizmusra való figyelemfelhívás hónapja egyébként neurotipikus kezdeményezés, amit neurotipikusok szavaztak meg. A kék színnel és a puzzle-darabbal kampányoló Autism Speaks (amelynek a tevékenysége megelőzésre, kúrákra és gyógymódokra, általánosságban az autizmus megszüntetésére irányul), szintén neurotipikusokból áll. A hazai autizmus témájú rendezvények 95%-át neurotipikusok szervezik neurotipikusok szerepeltetésével neurotipikusok számára, ezeken az autisták legfeljebb eszközként (lásd: autizmust “bemutató” fotókiállítások) vagy ha nagyobb szerencséjük van, biodíszletként szerepelhetnek. Azonban április folyamán az autizmusra irányuló nagyobb figyelem jó lehetőséget kínál az érintett érdekvédőknek is arra, hogy nagyobb közönséghez jussanak el és legtöbben ki is használják ezt. Én is ki fogom, így akinek az önérzetét sérti pl. a szubverzív kritika, az számítson hatalmas balhéra 🙂

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Címke: , | Megjegyzés hozzáfűzése

“Úristen, okosabbak, mint én!” – Kulturális sokk

A kulturális sokk kifejezés azokra az érzésekre (félelem, meghatottság, zavarodottság, bizonytalanság, lelkesedés stb) utal, amit az emberek olyankor élnek át, amikor a sajátjuktól nagy mértékben különböző kulturális vagy társadalmi környezetbe kerülnek és ott kell helyt állniuk. Bár a kulturális sokkról sokan csak mint egy idegen ország kultúrájában való létezés folyamán szerzett tapasztalatokra asszociálnak, a jelentésköre ennél jóval tágabb. Ha elfogadjuk a kultúra antropológiai megközelítését, amely által átláthatjuk a társadalmi hálózatok, az emberi cselekvés, gondolkodás sokféleségét, láthatjuk, hogy a kulturális csoportok igazából rendkívül sokfélék lehetnek: ugyanúgy szerveződhetnek nemzetiség vagy etnikai hovatartozás, mint nem, kor, szexuális irányultság, neurodivergens állapot, de akár valamilyen érdeklődés vagy elkötelezettség köré is.

Culture-Shock

Milyen lehet egy kulturális sokk?

Nézzünk egy nagyon egyszerű példát:

“Franciatanárként dolgoztam egy katonai akadémián Dél-Koreában. Tél volt, órát tartottam, ahogy szoktam, de nem tudtam nem észrevenni, hogy sok tanuló náthás. Egyikük sem fújta ki az orrát, hanem egész óra alatt szipogtak. Kicsit idegesített a dolog, nehezen tudtam a tanításra koncentrálni. Végül elővettem egy csomag papírzsebkendőt és szét akartam osztani a tanulók között, hogy ki tudják fújni az orrukat. Meglepődtem, amikor mindegyikük elutasította. Folytattam a tanítást, de nem értettem az egészet. A kolléganőm jött rá arra, hogy Koreában az orrfújás ugyanolyan tapintatlannak számít, mint Európában a hangos náthás szipogás.”

Amint arról a cikk elején is szó volt, a kulturális sokk nem korlátozódik országok kultúrái közötti különbségekre:

“Amikor legutóbb munkahelyet váltottam, első nap vittem magammal a saját kis készletemet, amit az előző helyeken is használtam: saját bögre, tányér, evőeszköz, írószerek. Ezeket természetesen az asztalomon, illetve az étkezőben tartottam. Hamar észrevettem azonban, hogy az evőeszközeim nem mindig vannak a helyükön, a bögrém is rendszeresen ‘elvándorol’ az íróasztalomról, hogy aztán a szomszéd irodában kerüljön elő két nappal később, az írószereimnek pedig pár nap múlva nyomuk sem volt. Nem akartam szólni, amikor láttam, hogy valaki az én tányéromból eszik vagy az én kanalammal kavargatja a kávéját, de kellemetlenül éreztem magam. Amikor jeleztem egyik kollégámnak, hogy szükségem lenne egy tollra, hol találok egyet, ő a szomszéd asztalra mutatott: ‘Van ott elég, vegyél el egyet.’ ‘De az az Ádámé’, válaszoltam, amire az volt a válasz, hogy ugyan már, itt minden közös, mindenki mindent használ. Azóta sem értik, minek nekem pl. saját bögre, amikor van épp elég a konyhában.”

Hogyan nyilvánulhat meg a kulturális sokk autizmusban?

Erre sokan tudnának példát mondani, akik – ahogy szinte mindenki – neurotipikusok között szocializálódtak és valamilyen módon – általában felszínesen – kapcsolatba kerülnek autizmussal, például hallanak a szomszéd gyógypedagógus által vezetett autista csoportról vagy a kolléga autista gyerekéről. Az ilyen élményekhez gyakran társul negatív kulturális sokk:

“Megrágja a szőnyeget, nem beszél? Én megőrülnék tőlük, Isten őrizz, hogy nekem ilyen gyerekem legyen.”
“Csak ülnek és néznek merev arccal? Huhh, nekem nem lenne türelmem hozzájuk, ki tudja, értenék-e egyáltalán, amit mondok.”

A kulturális sokk azonban nem csak negatív, hanem pozitív is lehet. Ezalatt azt kell érteni, hogy olyan pozitív érzelmeket vált ki, mint pl. a meghatottság, az elragadtatás vagy épp a gondoskodásra való hajlam:

“Jaj, de cukik!”
“Milyen tiszta szívű, őszinte, jólelkű emberek.”
“Milyen kis aranyos, fura csodabogarak, nagyon imádnivalóak.”

Azoban azok a tapasztalatok, amelyek csupán felszínes (és sokszor nem is saját) tapasztalatból vagy egyetlen érintett megismeréséből származnak, meglehetősen szűkkörűek és sokszor sztereotipikusak (“Biztosan minden autista olyan, mint ő/ők”), ezért kulturális sokk egy későbbi szakaszban is érhet egy neurotipikus személyt. Ha például úgy dönt, hogy meg szeretne ismerni felnőtt autistákat annak érdekében, hogy jobban megértse a környezetében lévő érintettet, vagy csak mert egyszerűen kíváncsi, milyenek az autisták, ezért pedig regisztrál egy autisták számára üzemeltetett fórumra vagy elolvas néhány személyes beszámolót, nagyon gyakran előfordul, hogy nem azt kapja, amit az előzetes ismeretei vagy számításai alapján vár. És itt jön újra a kulturális sokk, ugyanis sokan ekkor szembesülnek először olyasmikkel, hogy:

– az autisták tudnak értelmesen beszélni
– sok autista egyetemi diplomát szerez, akár többet is
– sok autista képes az önálló életvitelre
– sok autista párkapcsolatban, házasságban él
– sok autista nem elégszik meg a társadalom által rá osztott másodrendű állampolgár szereppel, hanem egyenlő bánásmódot akar

Általában ezek azok, amelyek leghamarabb felszínre kerülnek és megdöbbentő érzést, bizonytalanságot, zavarodottságot váltanak ki azokból, akik nem erre számítottak.

Autisták is megtapasztalhatják

Sokan nem is gondolnák, hogy egy neurotipikus környezetben szocializálódott autista ugyanúgy megtapasztalhatja a pozitív vagy negatív kulturális sokkot más érintettek társaságában, mint egy neurotipikus. Van, akit már a legelején lelkesedéssel tölt el, hogy a spektrumtársak nem utasítják el néhány korábban furcsának tartott megnyilvánulása miatt, és úgy érzi, ők lesznek az életre szóló barátai. Más azzal a feltételezéssel lép be egy aspergeres csoportba, hogy a többiek nem lehetnek olyan okosak és tájékozottak, mint ő, elvégre az autisták között ritka az olyan okos és művelt egyén, mint ő – ám ezekre a többiek hamar rácáfolnak, amit az új belépő hirtelen nem tud hová tenni.

Ítéletet könnyű mondani

A kulturális sokk hatására könnyen alkotunk ítéletet. Ha olyan viselkedésnek vagyunk szemtanúi, amely bár ártalmatlan, de megszeg egy normát vagy akár csak eltér az általunk megszokottól (pl. látunk egy stimmelő autistát, vagy egy gyereket, aki a nagy zaj és tömeg hatására kiborul és hangosan sikít), automatikusan azt gondolhatjuk: nem normális, neveletlen, tapintatlan. Ennek egyik oka az, hogy a hasonló szituációkat általában kellemetlenek érzékeljük és ezért mielőbb le akarjuk zárni őket. Az ítéletalkotás ennek egy gyors és egyszerű módja, hiszen így nem kell megvizsgálnunk a helyzetet, nem kell megpróbálnunk megérteni a másikat, mert ő alapvetően bunkó, neveletlen, nem normális stb. A pozitív kulturális sokk esetében is hasonló a helyzet: nem akarjuk tágabb perspektívából megvizsgálni a szituációt, mert az a kevés, amit tapasztaltunk, kellemes érzéssel tölt el.

Mit érdemes tenni?

Először is érdemes észben tartani, hogy nem minden kívülállók számára szokatlan viselkedésnek az az oka, hogy az illető abba a bizonyos kultúrába/csoportba tartozik. Egy adott megnyilvánulás, viselkedés hátterében többfajta ok is állhat, ilyen lehet valamilyen környezeti hatás vagy egyéb pillanatnyi személyes tényező, pl. fáradtság, stressz, öröm. Ezek gyakran hatással vannak arra, ahogyan valaki viselkedik vagy beszél. Nem árt óvatosnak lenni a kulturális sokk okozta érzelmek azonnali kinyilvánításával, hisz a kezdeti benyomások sokszor nem helytállóak az adott csoportra, szituációra nézve.

A kulturális sokknak több fázisa van, amelyek nem csupán személyenként lehetnek eltérőek, hanem attól függően is különböznek, hogy mennyi időt töltünk a számunkra idegen környezetben, milyen előzetes információval rendelkezünk róla, milyen előítéleteink voltak, mielőtt odakerültünk, van-e lehetőségünk rögtön elmenekülni, vagy pedig kénytelenek vagyunk hosszabb időre ott maradni. Arra is emlékeztessük magunkat, hogy a másság önmagában nem rosszabb, nem elítélendő, nem lebecsülendő, nem is egy veszélyeztető tényező, hanem egyfajta variáció, ezzel együtt viszont a kulturális sokk egy természetes emberi reakció. Érdemes tehát nem élből elutasítóan, hanem nyitottan állni a különbözőséghez és úgy tekinteni a kulturális sokkra, mint egy tanulási lehetőségre – nem csak a másik kultúráról, hanem a sajátunkról és önmagunkról is.

Kategória: Uncategorized | Címke: , | Megjegyzés hozzáfűzése

Neurotipikus privilégiumok

– Tizenketten vagyunk a csoportban. Az egyik lány szenvedélyes íjász. Van egy fiú, aki nagyon jó fizikából, ő ukrán származású, és van egy másik, aki Asperger-szindrómás, ő vegyésznek tanul.
– Azért ne velük barátkozz majd.
– ???
– Nem úgy értem. Beszélgess velük nyugodtan, de inkább a többiekkel köss majd barátságokat.

A párbeszédben résztvevő személy (aki hallgatta a beszámolót a csoportról) semmit nem tudott a két csoporttársról azon kívül, hogy egyikük ukrán származású és ért a fizikához, másikuk aspergeres és ért a kémiához. A csoport többi tagjáról pedig csak annyit feltételezhetett, hogy nem ukrán származásúak és nem aspergeresek. Ezek alapján az utóbbiakat méltó barátnak ítélte meg a beszélgetőpartnere számára, míg az előbbieket nem. Ha pedig másnak azt tanácsolja, hogy ne barázkozzon ukrán származásúakkal vagy autistákkal, akkor vélhetően ő maga sem tesz másként a saját életében.

privilege

A privilégium sokszor relatív.

Mindez annyit jelent, mint sztereotípiák alapján privilégiumokat tulajdonítani bizonyos személyeknek vagy csoportoknak. Olyan előjogokat, amelyek annyira természetesek azok számára, akik részesülnek bennük, mint az, hogy van levegő. Nem tűnik fel a meglétük. Épp ezért ha másvalaki életéből hiányoznak, az nem különösebben fontos. Általában ha valaki tudomására jut, hogy nem mindenki rendelkezik olyan alapjogokkal, amelyekkel ő igen, igyekszik tudomást sem venni róla. Lényeg, hogy ő igen. Aki nem, az biztosan maga tehet róla, vagy ha nem, akkor sajnos ilyen a világ.

Mindannyian rendelkezünk privilégiumokkal, amelyek közül sokról azt sem tudjuk (vagy nem akarjuk tudni), hogy azok. Viszont nem azért részesülünk bennük, mert megdolgoztunk értük. A továbbiakban olyan privilégiumok listája következik – a teljesség igénye nélkül – amelyekben abban az esetben részesülsz, ha neurotipikus vagy. Természetesen nem minden neurotipikus rendelkezik ugyanezekkel a privilégiumokkal és nem minden neurodivergens személy szembesül ugyanezekkel a problémákkal (amelyek mértéke és az egyénre gyakorolt hatása is változó lehet):

  • Nem aggatják rád a “beteg”, “fogyatékos”, “rendellenes”, “nem normális” és hasonló kifejezéseket, ezek minden negatív jelentéstartalmával együtt.
  • A “neurotipikus” szót nem hasznáják szitokszóként vagy pejoratív értelemben, vagyis nem kell azt érezned, hogy az állapotod szégyen vagy épp nevetség és gúny tárgya.
  • Nem gondolják azt, hogy azért, mert NT vagy, gyógyítani kellene téged, sem azt, hogy intézetben lenne a helyed vagy jobb lenne, ha egyáltalán nem is léteznél.
  • Nem tartanak másokra nézve veszélyesnek; nem feltételezik, hogy nagyobb eséllyel követsz el bűncselekményt pusztán azért, mert NT vagy.
  • Senki nem tekint úgy rád, mint valami ismeretlen lényre, amit a biztonság kedvéért jobb elkerülni.
  • Ha egy neurotipikus személy gyilkosság áldozata lesz, nem azt mondják mások, hogy így a legjobb neki. Ha az elkövető egy szülő, nem őt kezdik sajnálni az áldozat helyett és nem keresnek olyan mentséget számára, hogy szegény biztos nem bírta a gyerek nevelésével járó terheket.
  • Nem úgy tekintenek rád, mint aki minden kétséget kizáróan terhet jelent a családja, a tágabb környezete és az összes adófizető számára.
  • Nem szenvedsz automatikusan hátrányt az oktatásban vagy a munkaerőpiacon, függetlenül attól, hogy milyen képességekkel rendelkezel.
  • Nem kell attól félned, hogy mások akarják meghozni helyetted a saját életedre vonatkozó döntéseket.
  • Nem azon van állandóan a hangsúly, hogy mit nem tudsz.
  • Ha van egy téma vagy tudományág, amelyben kiemelkedő teljesítményre vagy képes, nem feltételezik mások, hogy abban zseni vagy, de semmi máshoz nem értesz.
  • Nem veszik kevésbé komolyan a véleményedet, álláspontodat csak azért, mert NT vagy.
  • Nem tulajdonítják mások a nekik nem szimpatikus megnyilvánulásaidat pusztán az idegrendszeri hálózatodnak.
  • Nem kiskorúsítanak – nem beszélnek veled felnőtt létedre úgy, mint egy kisgyerekkel és nem várnak tőled akár ismeretlenül is átlagon aluli teljesítményt.
  • Nem érzed úgy, hogy folyamatosan egy tőled idegen szerepet kell játszanod azért, hogy befogadjanak.
  • Nem kell titkolnod az állapotodat annak érdekében, hogy megtarthasd az állásodat és megmaradjanak a baráti vagy szakmai kapcsolataid.
  • Nem gondolják azt, hogy nem vagy képes más emberekkel kapcsolatot teremteni, közösségbe beilleszkedni, érzelmeket mutatni, empatikusnak lenni.
  • Nem kirívó esetként könyvelik el, ha egyetemen tanulsz, dolgozol, családod van.
  • Nem gondolják azt, hogy nem lehetnek szexuális igényeid.
  • Nem mondják azt, hogy ne legyenek gyerekeid, mert olyanok lehetnek, mint te.
  • Ha valaki igényt tart a társaságodra, azt mások nem egy nagy kegynek vagy a sajnálatnak tudják be a másik ember részéről.
  • Nem bámulnak nyilvános helyeken és nem szólítanak fel arra, hogy távozz, mert a senkinek nem ártó viselkedésed esetleg zavar másokat.
  • Nem sajnálnak mások és nem használnak eszközként arra, hogy a saját nagylelkűségüket bizonygassák, pl. nem tesznek olyan megjegyzést, hogy “Jaj, én annyira együtt érzek szegényekkel (ugyanakkor hálát adok a sorsnak, amiért én és a családom nem ilyenek vagyunk.)”

Persze sok neurotipikus erre azt mondaná, hogy

“én nem részesülök privilégiumokban,

ugyanúgy diszkriminálnak azért, mert más a nemi irányultságom / nő vagyok / nemzeti kisebbséghez tartozom / más a bőrszínem / hátrányos anyagi körülmények között élek / mozgáskorlátozott vagyok / idős vagyok stb.”

És való igaz, hogy a fenti privilégiumok hiányát nem csak autisták, de mások is tapasztalhatják. Ahogy az is, hogy sokan másfajta privilégiumokban nem részesülnek, vagy esetleg úgy érzik, hogy az autisták (vagy mások) élethelyzete még így is sokkal elviselhetőbb, mint az övék.

“Amit ti kapok, az semmiség ahhoz képest, amivel nekem kell szembesülnöm nap mint nap, úgyhogy ne panaszkodjatok.”

Azonban a más területeken elszenvedett hátrányok nem érvénytelenítik a neurotipikus privilégiumokat. Az észrevételed csupán azt jelenti, hogy te magad is igazságtalanul vagy megfosztva bizonyos privilégiumoktól. Viszont a saját társadalmi helyzetedet más csoportok hasonló problémáinak negligálásával vagy tagadásával nem fogod tudni előmozdítani – ellenkezőleg, önteltnek és egocentrikusnak fogsz tűnni olyan emberek szemében, akik akár partnereid is lehetnének az egyenlő jogokért vívott küzdelemben.

Ne feledjük, hogy a privilégiumokért, amelyeben akár heteróként, akár neurotipikusként, férfiként, fiatalként stb. részesülünk, semmit nem tettünk. Ha pedig így van, akkor abszolút jogtalanul vitatjuk el ezeket olyan emberektől vagy csoportoktól akik vagy amelyek szintén nem tettek semmit az ellen, hogy részesüljenek bennük. Továbbá senki nem tudhatja, mikor kerül át ő maga vagy a családtagja egy alulprivilegizált csoportba (pl. azáltal, hogy egy baleset következtében mozgáskorlátozottá válik, más országba kénytelen költözni, kiderül a gyerekéről, hogy a saját neméhez vonzódik, autista gyereke születik stb.), aminek következtében nagyon gyorsan újra kell majd gondolni sokmindent. Kirekesztés helyett tehát érdemes inkább segíteni, de legalábbis nem gátolni a marginalizált csoportokat abban, hogy megkapják mindazt, ami alapjogon járna nekik.

Kategória: Uncategorized | Címke: , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Neurotipikus a testvérem

Egyre több olyan kiadvány, csoport, foglalkozás létezik, amelyeket olyan neurotipikus gyerekek számára szerveznek/írnak, akiknek autista testvérük van. Természetesen ezek hasznossága nem vitatható, és tény, hogy sok neurotipikus gyerek nagyon sokat profitál belőlük. Néhány (vagy sok) aspi felnőtt figyelmét azonban nem kerüli el, hogy ezek közt vannak olyanok, amelyeknek már a pármondatos bemutatásából is átjön: szegény NT gyerekeket sajnálni kell, amiért autista testvérük van. Ezek mellett természetesen vannak olyanok is, amelyeknek nincs ilyen kicsengése.

ntsister

Nemrég elolvastam egy tizenéves neurotipikus lány beszámolóját, amely azzal a kívánsággal zárult: bárcsak ne lenne autista a testvére. Nem lehet őt hibáztatni, bizonyára akaratlanul is azt a szemléletet tette magáévá, hogy az autizmus valami rossz dolog. Viszont néha, amikor ilyen mondatokkal szembesülök, felteszem magamnak a kérdést: vajon az én neurotipikus testvérem is így gondolkodott? Vagy még most, felnőttkorunkban is így gondolkodik?

És hogy gondolkodunk mi, érintettek, akiknek neurotipikus testvérünk van? Elvégre a szituáció bizonyos szempontból ugyanaz: van egy (vagy több) testvérünk, aki „más”, mint mi. Más szempontból pedig nagyon eltérő a helyzet, hiszen a társadalom azt érezteti velünk, hogy mi vagyunk a kívülállók, akiknek alkalmazkodni kell annak érdekében, hogy befogadjanak. A család hozzáállása pedig mindent eldöntő lehet, hiszen nem mindegy, hogy a hozzánk legközelebb álló emberek is azt éreztetik-e velünk, hogy kevesebbek vagyunk másoknál, vagy pedig azt, hogy autistaként pontosan ugyanolyan értékes emberek vagyunk, mint a neurotipikus testvérünk.

Jöjjön néhány olyan aspergeres felnőtt témábavágó beszámolója vagy rövid története, akiknek egy vagy több neurotpikus testvérük van:

:::::::::::::::::::::::::

Író vagyok. Aspergeres. Egy darab testvérrel rendelkezem. Imádom őt. Ő is engem. Elvitt a Balcsira. A kocsiban ültem végig, nemtudtamakartambírtam kiszállni. Feladtam neki a leckét.

– Mit fogsz itt csinálni?
– Írok addig.
– A parton is tudsz.
– Nem.
– És miért?
– Mert nem.
– Oké. Majd jövök.

Jött. Rövid idő múlva. Egyfejezetnyi idő a rövid idő. Talán másfél óra lehetett.

– Jól vagy?
– Igen.
– Nincs meleged?
– De.
– Nem akarsz kiszállni?
– Nem.

Hozta a cuccát, beült és hazamentünk. Azt mondta, sajnál, és nehéz lehet nekem. Azt válaszoltam, hogy szerintem neki is nehéz lehet. Mert csak felém pislogott a partról, hogy mi lehet velem, nem fürdött ezért, és csak idegeskedett a napon, hogy lehet, hogy hőgutát kapok, és egyáltalábanis mi lehet velem. Nem kaptam. Viszont írtam egy fejezetet a könyvembe. Jól sikerült, ezért boldog voltam. Szóval egy boldog és egy boldogtalan ember autózott hazafelé. Mindannyian MÁSHOGY vagyunk boldogok. Tessék megérteni.

Ennyi jutott most eszembe.

:::::::::::::::::::::::::

„Néha még egy kicsit büszke is vagyok rád”

– jelentette ki egyszer elismerőleg a testvérem. Belőlem azonban ezt hallva mégsem az öröm tört elő. Ez a „dicséret” felsorakozott a többi megalázás mellé, amit életem során tőle kaptam. Persze nem tagadom, sokszor neki sem lehetett könnyű mellettem. Sokáig ő volt számomra a követendő példa, ami a kortársakkal való viselkedést illeti, ennek ellenére sokszor nem tudtam úgy viselkedni, nem tudtam azt nyújtani mások társaságában, amit elvártak tőlem. Nem voltam beszédes, nem voltam kezdeményező, nem tudtam feltalálni magam, ha pedig mások akartak beszélni velem, nem mindig tudtam, mit kell mondani, hogy kell viselkedni, ezért inkább eltávolodtam. Rá pedig értetlenül néztek, ami kellemetlen volt számára. Néha a védelmébe vett. És néha az értetlenkedő pillantásokat azzal próbálta ellensúlyozni, hogy nyíltan vagy burkoltan becsmérelt, lejáratott mások előtt.

Egyetemisták voltunk, amikor egyszer az én közeli barátaimmal elmentünk bulizni. Mindenki beszélgetett, táncolt. A buli jól sikerült.

Másnap azonban a testvérem elém állt.

– Te ezen a bulin valahogy nem olyan voltál, amilyen lenni szoktál.
– Ezt hogy érted?
– Az a sok felszabadult beszélgetés, tánc, röhögés nem a te stílusod. Te nem ilyen szoktál lenni.
– Miért, milyen legyek? Üljek egyedül egy széken, amíg ti buliztok? Igen, ilyen gyakrabban vagyok, de most sikerült valamennyire feloldódnom és jól éreztem magam. Mi ezzel a gond?
– A te dolgod, de jó, ha tudod, hogy az emberek nem szeretik, ha egyszer csak másképp viselkedsz, mint ahogy szoktál.

Szívesen megmondtam volna neki, hogy ő sem úgy viselkedett, mintha a saját barátaival bulizott volna. Valamivel visszafogottabb volt a jórészt idegen társaság miatt, de ezen senki nem akadt fenn. Azt is megmondtam volna neki, hogy ő ugyan nem szokott engem a barátaimmal látni (azon is látványosan meglepődött korábban, hogy egyáltalán vannak barátaim az egyetemen), honnan tudja, hogy hogy szoktam velük viselkedni?

Utólag örülök, hogy egyiket sem mondtam. Mindenki érezze jól magát úgy, ahogy akarja. Nem kell egymásnak megfelelnünk. Büszkének sem kell lennünk egymásra.

:::::::::::::::::::::::::

A neurotipikus testvéremmel, akiről most írni fogok, sokáig együtt laktunk, bár mostanában ritkán találkozunk, és nem annyira közeli a viszonyunk. Természetesen vannak közös vonásaink, sok mindenben viszont nem hasonlítunk. Bár tudomásom szerint ő sem volt mindig a társaság középpontja, sikerült barátokat találnia, nekem viszont folyamatosan gondjaim voltak a beilleszkedéssel. Ő segített nekem nem csak középiskolát, hanem később munkahelyet is találni. Mielőtt gimnáziumba mentem volna, megismertetett egy későbbi SI-mmel. Úgy gondoltam, hogy az érdeklődési köre miatt tudott beilleszkedni, és egyébként is úgy éreztem, hogy ez elég menő téma ahhoz, hogy az ember eldicsekedjen az ismeretével, ezért az új osztálytársaimmal is folyamatosan erről a témáról beszéltem. Ezzel szemben sokat bántottak, csak egyvalakivel sikerült közelebbi kapcsolatot kialakítanom ebben az iskolában, rajta kívül inkább a testvérem barátaival és azok osztálytársaival barátkoztam, akiket nem zavart az (vagy legalábbis nem jelezték), hogy egyfolytában ugyanarról beszélek. A kettőnk közötti különbségek persze nem csak a barátkozás terén mutatkoztak meg. Emlékszem, hogy volt egy tévésorozat, amit együtt néztünk, és ami az én SI-témámnak számított. Őt szintén érdekelte a műsor, de úgy éreztem, nem érti meg, hogy ez nekem mennyire fontos, és az is furcsa volt, hogy őt ez ennyire hidegen hagyja. Később más SI-jeimnél is éreztem, hogy furcsállja, hogy engem ennyire izgat egy adott téma, ami egy idő után kellemetlen érzést okozott. Abban viszont én nem láttam semmi rendkívülit, hogy nála több téma is békésen megfér egymás mellett, bár ebben közrejátszott az is, hogy épp a családom miatt már hozzá voltam ahhoz szokva ahhoz, hogy ők általában több téma iránt érdeklődnek egyszerre, eltérő intenzitással.

Összességében úgy gondolom, hogy nagyon nagy előny, ha az embernek van testvére. Ha nem lett volna testvérem, az egyébként sem problémamentes gyerekkorom még nehezebb és magányosabb lett volna, ráadásul az említett testvérem segített bizonyos területeken az előrelépésben (gondolok itt a közös munkahelyünkre vagy a közös iskoláinkra). Mivel a képességprofilunk, a személyiségünk eltérő, ezért kevésbé tudtuk megérteni egymást, ami miatt időnként kellemetlenül érzem magam, másfelől viszont látom azt is, hogy ez egyikünknek sem róható fel hibaként.

:::::::::::::::::::::::::

Milyen érzés nekem, az NT-nek? Milyen érzés nekem, az aspinak?

Veled többet törődtek a szüleink a speciális igényeid miatt. Én sokszor háttérbe szorultam.
Velem kapcsolatban állandóan azzal foglalkoztak a szüleink, hogy miben nem vagyok jó. Veled szemben nagyon ritkán volt ilyen kifogás.

Neked több dolgot elnéztek. Te megtehettél olyasmit, amit én nem.
Engem sokszor visszafogtak olyasmitől, amit te megtehettél, mert szerintük hülye voltam hozzá.

Téged megdicsértek olyan dolgokért, amelyekért engem nem.
Megalázó volt, amikor olyan dolgokért is dicsértek, amelyet magától értetődően meg tudtam csinálni. Veled nem viselkedtek így.

A játszótársaink engem néztek hülyének, amikor nem értették a viselkedésedet.
A játszótársaink engem sokszor nem fogadtak be, míg téged igen.

Unom már, hogy bármiről beszélünk, mindig a te témádra tereled a szót.
Unom már, hogy veled csak felületesen lehet beszélgetni.

Igazságtalannak éreztem, hogy nem lehetett egy „normális” testvérem.
Igazságtalannak éreztem az örökös elutasítást.

Sokszor szégyenkeznem kellett miattad.
Sokszor éreztem, hogy szégyellsz mások előtt.

Bűntudatom van, amiért többször bántottalak a másságod miatt.
Bűntudatom van, amiért néha kihasználtam ellened a saját eltérő igényeimet.

Tőlem sokan azt várták, hogy ha már te más vagy, én többre legyek képes, mint egy átlagember.
Tőlem sokan még átlagos teljesítményt sem vártak.

:::::::::::::::::::::::::

Nagyon sokat tanultam a neurotipikus testvéremtől. Ahogy ő is nagyon sokat tanult tőlem. Megtanultuk, hogy nem kell mindenkinek ugyanolyannak lennie. Hogy nem baj, ha valaki másképp gondolkodik, más igényei vannak, más érdekli, másképp viselkedik vagy másképp beszél, mint mi. Megtanultunk elfogadónak, toleránsnak lenni. Imádjuk egymást és mindig számíthatunk egymásra.

Kategória: Uncategorized | Címke: , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Diverzitás

Valóban nem lehet elégszer elmondani: ha ismersz egy autistát, akkor egy autistát ismersz. Én magam és több spektrumtársam is többször szembesültünk már olyan kijelentésekkel, mint pl. “Nem lehetsz autista, mert nem olyan vagy, mint a párom/a gyerekem/a tanítványom/a szomszédom intézetben élő unokatestvére.” Az is gyakran előfordul, hogy valaki tudás hiányában sztereotípiákra alapozza a megállapítását: “Nem lehet autista, mert mosolyog/tartja a szemkontaktust/van munkája.” Történt olyan is, hogy egy kívülálló azért szeretett volna jönni a zártkörű találkozónkra, mert kíváncsi volt, milyenek az autisták.
diversity
Szóval milyenek az autisták? Lássuk, milyen az általam ismert több tucat fő felnőtt aspi (magamat is beleértve):
  • Van, aki introvertált és van, aki extrovertált.
  • Van, akinek kiemelkedően magas az IQ-ja és van, akinek átlagos.
  • Van, aki bemutatkozáskor nem fog kezet, van, aki enyhén elfordítja a fejét és van, aki a másik ember szemébe néz és hangosan mondja a nevét.
  • Van, aki humán területen tanul/dolgozik és van, aki reál tudományokban tehetséges. És van olyan is, aki vegyes érdeklődésű.
  • Van, akinek esetlen a járása és van, akire azt mondják, hogy “milyen csinosan mozog”.
  • Van, aki sokat beszél és van, aki alig szólal meg.
  • Van, akinek nehezére esik a szemkontaktus tartása és van, akinek semmi godja nincs ezzel.
  • Van, aki könnyen kimutatja az érzelmeit és van, akinek ez nehézséget okoz.
  • Van, aki a kötött munkarendet szereti és van, aki nem tudja elviselni az ilyesfajta kötöttséget.
  • Van, aki szinte mindig ugyanazt az ételt fogyasztja és van, aki szeret új ízeket kipróbálni.
  • Van, aki mindig pontos, van, aki akár egy órával a megbeszélt időpont előtt érkezik egy találkozó helyszínére és van, aki nyugodt lélekkel késik fél órát és fel sem merül benne, hogy illene értesíteni a rá várakozó embert.
  • Van, aki utálja a fotózást és van, akit közömbösen hagy.
  • Van, aki zajérzékeny és van, akit egyáltalán nem zavar az erős zaj.
  • Van, akinek kisgyerekkora óta ugyanaz a speciális érdeklődési területe és van, akinél ezek állandóan változnak.
  • Van, aki arcvak és van, aki jó arcmemóriával rendelkezik.
  • Van, aki ragaszkodik néhány megszokott ruhadarabhoz és van, aki változatosan öltözködik.
  • Van, aki sokszor stimmel és van, aki szinte soha.
  • Van, akit hamar lefárasztanak a szociális események és van, akit felpörgetnek.
  • Van, aki harcos természetű és van, aki áldozattípus.
  • Van, aki könnyen dekódolja mások érzelmeit és van, akinek ez nagyon nehezen megy.
  • Van, aki be szokta tartani az ígéreteit és van, aki nem annyira.
  • Van, aki mindig a megszokott útvonalakon jár és van, akit egyáltalán nem zavar, ha el kell térni ezektől.
  • Van, akinek családja van és van, aki még párkapcsolatra sem vágyik.
  • Van, aki beszűkült érdeklődésű és van, aki sokoldalú.
  • Van, aki nyíltan beszél önmagáról és van, aki zárkózott.
  • Van, aki szétszórt és van, aki rendszerető.

És persze sok pontnál előfordul köztes állapot is.

Mint látható, az autisták igencsak sokfélék. Ahogy a The Mighty oldalon megjelent cikkben is szerepel, lehet, hogy vannak diagnosztikai kritériumok, de mindenki másképp felel meg azoknak. Ahogyan egy diagnosztizálással foglalkozó szakember is megjegyezte, minden hozzá forduló érintettől tanul valami újat az autizmusról – és minden esetben meggyőződik róla, hogy a jóval széleskörűbb a spektrum, mint korábban gondolta.

Miben különbözik mégis legtöbb felnőtt aspi (természetesen nem az összes) az NT-ktől sok más embertől?

Abban, hogy toleránsak azzal, aki bármilyen tekintetben eltér az átlagtól. Az ő társaságukban nem kell attól tartani, hogy furcsán néznek valakire azért, mert nem néz mások szemébe, mert feltűnően stimmel, mert más a bőrszíne, azonos nemű párja van stb.

Mert a sokféleség érték.

Kategória: Uncategorized | Címke: , , | 1 hozzászólás

Ünnepi túlélőtippek

Egy olvasói reakció nem szó szerinti idézésével kezdeném, amelyet a kötelező munkahelyi karácsonyi rendezvénnyel kapcsolatos rövid facebookos beírásra kaptam. “Milyen szomorú, hogy nektek autistáknak az ünnepek csak a túlélésről szólnak. Sajnálom, hogy nem tudjátok szívvel-lélekkel megélni ezeket a meghitt ünnepeket, életre szóló, pótolhatatlan dologról maradtok le így minden évben.” 

Na igen, tényleg tartalmazta az a pármondatos (panaszos) bejegyzés a jelen poszt címéül választott kifejezést, a reakcióban megfogalmazott következtetéseket viszont már vagy az illető fantáziájának, vagy az autizmusról elterjedt sztereotípiáknak – vagy esetleg a kettő kombinációjának – lehet tulajdonítani. Az igazság az, hogy sok aspi éppúgy szereti az ünnepeket, mint sok NT. Abba meg inkább bele sem mennék, hogy hányszor és milyen okokból láttam már NT-ket kiborulni a kimerültség hatására az ünnepek előtt, alatt vagy után, néha olyan intenzitással, amelyet egy meltdown-ra hajlamos aspi is megirigyelhetne. Mégsem lenne helyes azt a következtetést levonni, hogy ők nem tudják szívvel-lélekkel megélni az ünnepeket, vagy hogy azok számukra csak a túlélésről szólnának. Ugyanúgy, ahogy aspiknál is arról van szó, hogy a megszokottnál jóval többféle körülmény játszhat össze, amelyek stresszt okozhatnak vagy túlterhelődést idézhetnek elő. Ezekből következik most néhány, a releváns tippekkel és trükkökkel kiegészítve.

Borul a rutin

Az ünnepi készülődés, felhajtás, kötelező rokonlátogatások és egyéb ünnepi programok felborítják azt a napi rutint, amely egy aspi számára a biztonságot, a kiszámíthatóságot jelenti. Amennyiben nem a saját otthonunkban töltjük a karácsonyt, vagy mi látunk vendégül valakit, az teljes kizökkenést jelent. Jó eséllyel találkoznunk kell olyan emberekkel is, akikkel csak különleges alkalmakkor futunk össze, le kell futnunk velük a kötelező udvariassági köröket, majd beszélgetésbe kell elegyedni – ilyen esetben sokszor az NT-k sem tudnak felszabadultan viselkedni, amit a szituáció is nyomatékosít, ezért az interakció felszínes marad.

Fontos, hogy az ünnepi felhajtás alatt is legyen egy hely, ahová el tudsz vonulni feltöltődni, ha a meltdown figyelmeztető jelzéseit érzékeled. Utóbbiakra most érdemes fokozottan figyelni és inkább többször, kevesebb időre vonulni el regenerálódni. Ha mások az elvonulásodra rosszallóan reagálnak, nyugodtan meg lehet mondani nekik, hogy ha nagyon elfáradsz (személy- és szituációfüggő, hogy milyen fajsúlyú szavakat érdemes használni), annak sokkal rosszabb következménye lesz. Ne rövidítsd le a regenerálódáshoz szükséges időt kizárólag azért, mert mások ezt várnák.

Vásárlás

Ha teheted, kerüld el a nagy bevásárlóközpontokat, ahol az ünnepek előtti néhány hetes időszakban a szenzoros túltelítődés folyamata a nagy tömegnek, a szokásosnál jóval több vizuális és auditív ingernek köszönhetően hamarabb bekövetkezik. Ha mégis kénytelen vagy ilyen helyre menni, lehetőleg előre nézd ki, hogy mit szeretnél, hol találod meg azt, majd menj célirányosan. Így jóval kevesebb időt töltesz abban a különösen ingergazdag környezetben, mintha vaktában keresgélnél. A leghatékonyabb megoldás pedig az, ha a karácsonyi nyüzsgés kezdete előtt szerzed be az ajándékokat, vagy legalább egy részüket.

Ajándékokra adott reakció

Sok aspi a kiszámíthatatlanság miatt egyáltalán nem szereti a meglepetéseket. Ezzel magam sem vagyok másként, ezért a meglepetés ajándékoknál sokkal jobban szeretem, ha megkérdezik, mit szeretnék és annak alapján választanak valamit. Akikről tudom, hogy ugyanígy gondolkodnak, azokat én is megkérdezem. Persze ha valaki a meglepetéseket szereti, az ugyanúgy tiszteletben tartandó.

Az NT standardok szerint az ajándéknak illik örülni és azt illik ki is mutatni – ami nem mindig sikerül az elvártnak megfelelően, még akkor sem, ha történetesen örül az érintett az ajándéknak. Nehéz eset, ha az ajándékozó az egészből erkölcsi kérdést csinál és számára a karácsonyi hangulat fokmérője az, hogy a többieknek mennyire tetszenek az ajándékai – helyesebben az, hogy mennyire mutatják ki az örömüket. Ha nem úgy reagálnak, ahogy elvárja, akkor azt személyes sértésnek veszi, ami olyan apróságokban is megnyilvánulhat, hogy az este folyamán ötször is felteszi ugyanazokat a kérdéseket: “De biztos, hogy tetszik neked? Ugye tényleg örülsz neki? Annyit törtem a fejem, hogy mit keressek neked, remélem, nem lőttem mellé.Na mondd már, hogy tényleg tetszik.”

Gyerekként mivel tudtam, hogy hová rejtik a családtagjaim az ajándékokat, néha meg is lestem őket néhány nappal karácsony előtt, így elő tudtam készíteni magamban egy reakciót, amit ajándékbontáskor elsütöttem. Persze nem mindig sikerült jól – volt olyan eset, hogy miután kicsomagoltam az utolsó ajándékot, egy játék vonatot (aspigyereknél a sztereotípiák szerint ezzel úgysem lehet mellélőni), nem azt mondtam, hogy “Jaj de jó, nagyon tetszik”, hanem azt, hogy “Ennyi az egész?” Nevelési célzattal rögtön ki is tépték a vonatot a kezemből (“Hát akkor nem kapsz még ennyit sem”). Később persze visszaadták, de ez jó példának bizonyult arra, hogy hogyan nem kell reagálni az ajándékokra.

Hogy hogyan kell, az viszont nem egyszerű, már csak azért sem, mert az aspiknak sokszor az érzelmek kimutatása nem megy könnyen, így aztán külső szemlélő számára nem mindig a valós üzenet megy át. Rám felnőttként az analizáló arckifejezés jellemző, mivel azt mások mindig érdeklődésnek veszik. Ezenkívül ha mindenki bontogat, akkor kevésbé nézik az emberek egymás reakcióját, ami aspi szemszögből előny.

Ünnepi menü

Sokan képtelenek változtatni a hagyományokon és ugyanazt a menüt készítik, amit annak idején a szüleik és nagyszüleik is az ünnepi asztalra tettek – akár ízlik az új családtagoknak, rokonoknak, akár nem. Több aspit (de NT-t is) ismerek, akik az ünnepi ebédet vagy vacsorát leplezett nemtetszéssel fogyasztják, mert olyan összetevők vannak benne, amelyeket egyáltalán nem kedvelnek. Ezzel legtöbbször az étel elkészítője is tisztában van, azonban a hagyomány az hagyomány, vagyis ez van, ezt kell szeretni. Holott nem jelentene szentségtörést néhány változtatás az ünnepi menüben annak érdekében, hogy mindenki elégedett legyen vele. Természetesen nem arról van szó, hogy egyvalaki miatt mindent fel kellene borítani, csak épp annyit kellene elérni, hogy az ünnepi menüt minden családtag szívesen fogyassza.

Bónusz: kötelező munkahelyi karácsonyi rendezvény 

Vagy preszilveszter. Ha nem is mindig kötelező a részvétel, sokszor kimondatlan elvárás. Munkahelyi környezeten kívül teljesen más interaktálni a kollégákkal, mint az irodán belül, ami nem mindig megy zökkenőmentesen. Ha megterhelő számodra, hogy a szokásostól eltérő környezetben kell feltalálnod magad a kollégáid társaságában, akkor azokhoz csapódj, akiket jobban ismersz és akikkel amúgy is többet kommunikálsz.
Kategória: Uncategorized | Címke: , | Megjegyzés hozzáfűzése

Sajnálsz? Én is téged.

Akinek autista gyereke, családtagja van, vagy ő maga autista, néha óhatatlanul is megkapja idegenektől, de még ismerősöktől is a “sajnálom” reakciót. Szögezzük le az elején: maga a sajnálat természetes emberi reakció. Mi is sajnálunk olykor másokat, illetve tapasztaljuk, hogy mások sajnálnak minket. Ezzel nincs semmi gond. Amire viszont érdemes figyelni, az a sajnálat kinyilvánítása, illetve az arra adott reakció kezelése. Ez különösen abban az esetben fontos, ha nem sok ismerettel rendelkezünk arról, amivel kapcsolatban a sajnálatunkat kifejezzük.

Bizonyára mindenki számára ismerős a helyzet: közölnek veled valamit, amiről nem sokat tudsz, de a fejedben negatív kép él róla. A közlés váratlanul ér, úgy érzed, reagálnod kell rá, és mintha a másik ember is ezt várná, azonban fogalmad sincs, mit mondj. Ilyenkor jön a “sajnálom”, aminek sokszor ennyi a jelentéstartalma: “Tudomásul vettem, de nem különösebben érdekel” vagy “És most mit kezdjek ezzel?”

Ha nem érdekel, akkor legjobb rövidre zárni a témát, hisz vélhetően egyik félnek sem fog semmilyen haszna származni a folytatásból. Ha viszont tényleg őszintén sajnálod az említett esetet vagy a másik embert, akkor ne vedd rossz néven, ha az közli, miért is nem kell sajnálni. Fogadd el, hogy nem szorul a sajnálatodra, a közlésnek ez esetben nem az együttérzés kiprovokálása volt a célja, hanem valami más, pl. magyarázat vagy információmegosztás. Épp ezért a “sajnálom” helyett célszerűbb pár szóban csak annyit kifejezni, hogy oké, tudomásul vetted, amit mondott. Ha valaki mégis arra vágyik, hogy sajnálják, az a következő pár mondatból általában kiderül, neked pedig lehetőséged van eldönteni, hogy meghallgatod-e, kimutatod-e az együttérzésedet vagy sem.

Az érintettek többsége nem várja el, hogy mások az autizmus miatt sajnálják őket. Ahogy az Autistic not Weird blog írója is megjegyzi, sokan nem úgy tekintenek az autizmusra, mint egy élethosszig tartó hátrányra vagy veszteségre, míg mások akként tekintenek rá. Ha az előbbieket sajnálod, az számukra lekezelő. Ha az utóbbiakat, akkor ezzel azt erősíted bennük, hogy az autizmus valóban egy szánalomra méltó, rossz dolog.

Korrektebb és érthetőbb, ha pontosítod, mit sajnálsz. Például sajnálhatod azt, ha az érintett(et):
– bántják, mert nem tud beilleszkedni egy közösségbe
– kiközösítik
– zaklatják a suliban
– állandó gúnyolódás céltáblája
– kihasználják a munkahelyen
– esetleg munkát sem kap
– nagyfokú szorongással küzd
– megnehezíti a mindennapjait valamilyen szenzoros érzékenység

De csak azért, mert autista, ne sajnáld. Egyrészt mert a fenti problémák nem csak autisták esetében állhatnak fenn, tehát hiba lenne kizárólag az autizmusra fogni; másrészt mert egy autista ember számos olyan tulajdonsággal, képességgel rendelkezhet, amelyek közel sem sajnálatra méltóak, még akkor sem, ha ezek mellett a fent felsorolt problémák valamelyikével, esetleg többel is küzd.

Például lehet, hogy jó munkája van. Lehet, hogy családcentrikus. Lehet, hogy a tehetségéből él. Lehet, hogy sokan számítanak rá. Lehet, hogy gyakran és örömmel jár az érdeklődésének megfelelő rendezvényekre. És lehet, hogy olyan életet él, amilyet te magadnak nem szeretnél, ő viszont tökéletesen elégedett vele.

Ne azt sajnáld, ha egy gyerek autizmus diagnózist kap. De sajnálhatod azt, hogy a család 0, azaz nulla támogatást kap az államtól a gyerek fejlesztésére és integrálására. Sajnálhatod, ha a szülőkben erősítik a betegségtudatot és elhitetik velük, hogy a gyerek semmirekellő, értéktelen tagja lesz a társadalomnak. Sajnálhatod, hogy ha egy családban nincsenek meg az anyagi feltételek ahhoz, hogy az érintett gyerek megkaphassa, ami alapjogon járna neki, akkor az a döntéshozókat nem érdekli. Minderről viszont nem az autizmus tehet, tehát ne azt sajnáld.

A mások iránt kifejezett sajnálat sokszor nem más, mint egy védekezési mechanizmus. Akik ragaszkodnak ahhoz, hogy sajnáljanak egy autistát csak azért, mert autista, azok voltaképpen azt mondják: “Milyen jó, hogy nem én vagyok ilyen.” “Hála istennek ez nem az én gyerekemmel történik.” “Én értékesebb vagyok, mint ő.” Ragaszkodnak az autizmus rossz dologként való definiálásához, valamint ahhoz, hogy magukat mint “normálisakat” többnek érezzék.

Az aspi gyerekek és felnőttek túlnyomó többsége hamar felismeri, ha mások kevesebbre tartják. Mivel emiatt rosszul érzik magukat, kétségbeesetten küzdenek a már kialakult kisebbrendűségi érzés ellen. Ez sokszor abban is megnyilvánul, hogy rettenetesen felháborodnak azon, ha valaki sajnálja őket – ez ugyanis pont azt az érzetet erősíti bennük, ami ellen annyira küzdenek: hogy ők kevesebbek.

Előfordul, hogy egy érintett a sok rugdosásnak és a támogatás hiányának köszönhetően bennragad a társadalom által rá osztott “én kevesebbet érek” szerepbe, aminek következtében az egész életét úgy éli le, hogy nem kap lehetőségeket önmaga erősítésére (vagy nem fogja ezeket kihasználni), folyamatos bántásnak és megalázásnak lesz kitéve, mindezt pedig természetesnek fogja venni. Mások viszont megpróbálnak ezeken felülemelkedni, ami a pozitív önkép kialakításához vezető út egy korai szakaszában megnyilvánulhat úgy is, hogy az őket ért igazságtalan sérelmeket azok ellen fordítják, akiktől kapják. Így van ez a sajnálattal is. Érintettek és szülők sajnálatra adott reakciói gyakran kitérnek arra, hogy nem is az autizmusban érintett személy a sajnálatra méltó, hanem az, aki őt sajnálja:

“Ha mindenképp sajnálni akarsz valakit, sajnáld azokat, akik nem látják azt, amit én. Sajnáld azokat, akik elkerülik a fiamat, akik nem értik meg, akik kigúnyolják olyan erősségei és gyengeségei miatt, amelyek különböznek a megszokottaktól. Ez az ő tragédiájuk.”

“Én inkább titeket sajnállak. Sajnállak, mert csak szánni tudjátok azokat, akik különböznek tőletek. Nem látjátok, hogy mi is éppúgy értékes emberek vagyunk. A beszűkült gondolkodásotok tieteket tesz szegényebbé, nem engem.”

Ez ugyanúgy védekezési mechanizmus, mint az autistákat sajnálók esetében. Az érintett vagy a családtag bebeszéli magának, hogy voltaképpen ő a jobb, ő gondolkodik helyesen, a másik gondolkodásmódja rosszabb és szegényebbé teszi őt, tehát lényegében ő az, aki sajnálatra szorul.

Csakhogy a kölcsönös sajnálat vagy annak színlelése nem segíti a két nézőpont közelítését, ellenkezőleg, inkább fokozza az ellenérzést. Mit lehet tenni a távolság csökkentése érdekében?

Ne sajnáljunk valakit azért, mert másképp gondolkodik vagy a miénktől eltérő a világnézete, különösen ha másoktól mi is elvárjuk ugyanezt. Sajnálhatjuk, ha hátrányt szenved valamiben, ha súlyos beteg, ha, éhezik, ha bántják vagy diszkriminálják – de csak azért, mert más valamiben vagy nem úgy gondolkodik, ahogy szerintünk helyes, nem szorul sajnálatra. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne tárhatnánk fel előtte a mi nézőpontunkat, ne nyithatnánk fel a szemét az értelmezés többféle módjára – sőt, tegyük is meg, ha lehetőség adódik erre. Könnyen lehet, hogy nyitott lenne rá.

Kategória: Uncategorized | Címke: , | Megjegyzés hozzáfűzése

Autista vagy? Ó, sajnálom.

Ugye milyen szomorú látvány ez a sok autista a képen? – mutat a kolléganőm szánakozó mosollyal egy fotóra, amelyen húsz Down-szindrómás személy látható. Napsütés, kék ég, fák a háttérben, mosolygó emberek, akik összeálltak egy fotó erejéig – de sajnos belerondítanak azzal, hogy “autisták”, így már minden egyéb körülmény elveszíti a jelentőségét, csak ez a “defekt” tűnik fel.

Megjegyezném a korrekció kedvéért, hogy nem autisták szerepelnek a fotón, hanem Down-szindrómások. Meg is jegyzem, de fölöslegesen. Neki édesmindegy, fogyatékos-fogyatékos. És mint olyan, szánnivaló, sajnálatra méltó. Jólesik a szánakozás, hisz ezáltal is érzi: ő egy jólelkű, melegszívű ember. Léleksimogató érzés. Olyan hatást kelt, mint egy virágra szálló lepke. Persze ha szembejön vele az utcán egy láthatóan fogyatékos személy, nem a lepke-effektus érvényesül, hanem emberünk gyorsan megfogja a gyereke kezét, majd ahogy elhaladnak, a fülébe suttogja: Danikám, el kell kerülni ezeket a szegény beteg embereket, nem szabad szóba állni velük, sosem lehet tudni, hogy nem kapsz-e el tőlük valamit. Utána hálát ad az égnek/Istennek/a Szentatyának, amiért ő és a családja egészséges és normális.

sorry2A szánakozás kétségkívül könnyebb, mint a gondolkodás. Kényelmesebb, mint megpróbálni megérteni, miről beszél a másik, aki nem a sajnálatot tartja a megfelelő reakciónak. Marad a szánakozás. Jóleső érzéssel jár, még az agyát sem kell megerőltetnie. Maximum egy kis morgás fér bele, ha az az idegesítő másik megpróbálja kibillenteni ebből a kényelmes illúzióból, például azáltal, hogy elmagyarázza, miért is nem kell rögtön sajnálni valakit, aki nem átlagos. Persze ha az a bizonyos illető olyan hihetetlenül pofátlan, hogy nem hagyja őt a jóleső sajnálkozás simogató aurájában lebegni, hanem mindenféle zagyvaságot hord össze arról, miért ártalmas az átlagtól eltérő embereket az átlagosoknál kevesebbre tartani, akkor jöhet egy könnyed kis oroszlánüvöltés vagy némi személyeskedés, bagatellizálás is. Márpedig nem, nem lehet nekik olyan jó életük, mint a normális embereknek. Azért, mert én így gondolom! Nem is gondolom, hanem tudom, hisz ez egyértelmű! Te vagy az, aki nem jól látja. Belátnád te is, ha ismernél egy fogyatékost (én nem ismerek, de ezt nem vallom be).

Napi munkahelyi indulatözön letudva. Oké, lehet, hogy nem volt szép, de hát nem volt mit tenni. Ő provokálta ki a semmitmondó okoskodásával, menjen a fenébe. Máskor pedig inkább maradjon csöndben. 

Milyen is lenne, ha közölném eme nemeslelkű kolléganővel, hogy autista vagyok?

Kb. olyan, mintha azt hoznám tudomására, hogy van egy titkos harmadik fülem a fejem tetején.

Előbb a szemei, majd a szája kerekedne ki, utána megpróbálna valamilyen hangot kiadni, de csak többszöri próbálkozásra sikerülne. …..Öö…ööö……u..u…ugye most csak viccelsz? Majd: ……de hát te nem is látszol…ööö…olyannak. Végül: Hááát….ööö….soha nem gondoltam volna pont rólad…sajnálom.

Bizonyára azért is lenne kínos számára a szituáció, mert bár magát látszólag sokkal többre tartja nálam, gyengébb pillanataiban kiböki, hogy mennyire irigyel. Hogy mennyire szeretne ő is olyan magabiztos, alapos és céltudatos lenni, mint amilyen én vagyok. Én ugyan jól tudom, hogy mindhárom területen bőven van mit fejlődnöm, viszont ha kissé gonoszkodva belegondolok, hozzá képest tényleg nem állok rosszul. Persze ez tökmindegy, mert egyébként eszembe sem jutna hozzá hasonlítani magam, számomra ő semmilyen területen nem versenytárs, már csak a munkahelyi feladatainkat tekintve sem. Számára én (és mindenki más) viszont az. Neki fontos, hogy több legyen másoknál és hogy ezt minél többen elismerjék. Ehhez minden eszközt be is vet, például Danika spagettievős vagy versmondós fotóját is szívesen mutogatja a kollégáknak, hogy jó benyomást keltsen. Zsófikáét már nem, ő ugyanis túlsúlyos, mit gondolnának róla (a kolléganőről), akik látnák?

A témához visszakanyarodva: nincsenek illúzióim, nem változtatna a szemléletén az sem, hogy immár ismerne egy dolgozó aspergerest, akire ráadásul nagyobb szükség van a munkahelyen, mint őrá. Ellenkezőleg: magára erőltetné a sajnálatot, hogy saját illúzióját, miszerint az autisták szánnivaló szerencsétlen retardok, fenntartsa. Miután valamelyest magához térne a döbbenetből, könnyen “helyre tenné” a számára irigylésre méltó tulajdonságaimat is a fejében (“Annak ellenére, hogy autista, meglepően céltudatos.”), amit pedig nem kedvel bennem, azt mind az érintettségemnek tulajdonítaná (“Azért nem méltányolja az ötleteimet, mert autista”). Talán még oda is képzelne a “szegény autisták” közé a fotóra.

Na persze engem az utóbbi nem zavarna, nyugodtan odaképzelhet. Tucatnyi kísérletet tettem már a horizontja tágítására, ha alkalom adódott rá, de úgy tapasztaltam, hogy ő a szűklátókörű-szindróma egy meglehetősen súlyos fajtájában szenved.

Talán inkább sajnálnom kellene?

Áh, nem. Ne feledjük, hogy állapotuk ellenére a szűklátókörű-szindrómában szenvedők is emberek, akik biztosan nem szeretik, ha sajnálják őket.
Kategória: Uncategorized | Címke: , | Megjegyzés hozzáfűzése

Gyűlöletbeszéd

A gyűlöletbeszéd olyan írásbeli vagy szóbeli megnyilvánulás, amely valamilyen társadalmi csoport megalázására, megfélemlítésére irányul, illetve annak tagjai elleni előítéletes fellépés vagy épp erőszak kiváltására buzdít.

hatespeech3

A gyűlöletbeszéd a mindennapi életünk részét képezi, megnyilvánulhat aktívan vagy passzívan is. Sokan például szívesen olvasnak vagy hallgatnak olyan szövegeket, amelyek “bátran” odamondanak egy nekik nem szimpatikus csoportnak. Ha ők maguk nem is mondanák ki vagy írnák le ugyanezeket, vagy ha nem is értenek egyet teljes mértékben a szerzővel vagy túlzásnak tartják a véleményét, azt azért maguknak bevallják, hogy kellemes érzés mindezt hallgatni vagy olvasni. Jókat mosolyognak, helyeslően bólogatnak a szöveg láttán/hallatán, magukban elismerésüket fejezik ki a szerzőnek a “bátorságáért” és a “nyílt szókimondásért”.

Aktív részesei vagyunk a gyűlöletbeszéd megnyilvánulásának, ha mi magunk is olyasmit mondunk vagy teszünk, amellyel odaszúrunk a nekünk nem tetsző társadalmi csoportnak (vagy annak akár csak egy tagjának, a csoportra vonatkozó jellemzőket véve alapul). Ez lehet burkolt célzás, nyílt lejáratás, erőszakra buzdítás, vagy épp az erőszak kinyilvánítása. Ezek kifejezésmódja, gyakorisága és hatása személy- és szituációfüggő.

A gyűlöletbeszéd egy következő fokozata már nem csak az egyén, hanem a csoportok szintjén nyilvánul meg. Itt a beszélő felhatalmazva érzi magát arra, hogy egy egész közösség nevében beszéljen egy másik közösséggel szemben. Hangsúlyosabban megjelenik a “mi”-“ők” szembeállítás, mint az egyén szintjén. A “mi” csoport tagjai magukat a “normálisan gondolkodó többség”-hez sorolják, szemben az”ők” csoportokkal, akik ellenségek, veszélyesek, akiket meg kell semmisíteni, és ehhez minden nyelvi és egyéb eszközt (amit a jogi keretek lehetővé tesznek) be kell vetni. A “mi” csoportba tartozók olyan elveket konstruálnak saját közösségük számára, amelyeket az egyedüli érvényeseknek tekintenek, következtetésképpen az ezeknek való megfelelés kizárólagossága jogot formál más közösségek (szerintük eredendően ártalmas és rossz) értékrendjének negligálására, esetekben az azokkal szembeni fellépésre is. Elvégre ha csak a saját csoport elvei érvényesek, miért kellene figyelembe venni bármi mást? Azokkal a “másokkal” bármit meg lehet tenni. Jellemző rájuk a végletekben gondolkodás (“Ha nem értesz egyet velem, akkor azokhoz tartozol”) és az egyszerűsítés. E folyamat alatt a “mi” csoportba tartozók közül sokan szándékosan vagy akaratlanul figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy saját konstruált elveik egyre inkább behatárolják a gondolkodásukat, elzárják őket a nyílt, emberi világtól.

Kik lehetnek a gyűlöletbeszéd célpontjai?

Ne legyünk naivak: bárki. Nem feltétlenül kell egy nemi, faji, nemzeti, vallási, neurodivergens vagy szexualitás szerinti marginalizált csoportba tartozni ahhoz, hogy a gyűlöletbeszéd lelkes gyakorlói egyszer csak minket is megtaláljanak, akár különösebb indok nélkül is. Számos élethelyzet generálhat olyan szituációt, amelyben a “nem tetszik, ahogy élsz/gondolkodsz/cselekszel, te is azokhoz tartozol” vélemény már elég önigazolást ad másoknak ahhoz, hogy szimbolikusan vagy ténylegesen pofán verjenek. Az sem ritka, hogy a hatalom vagy egy annak szolgálatában álló hangos csoport hol az egyik, hol a másik oldalon tüntet fel egy másik csoportot annak érdekében, hogy saját magát erősítse, az aktuális ellenfelet pedig gyengítse.

Most például épp a hajléktalanokat vették elő. Akik ugyebár büdösek, részegek, agresszívak, fetrengenek a saját mocskukban, a rendes polgárok pedig nem győzik őket befogott orral, hányingerrel küszködve kerülgetni az aluljárókban. A TV2 riportjában persze semmi sincs, ami a dolgok hátterére rávilágítana, ami gondolkodásra késztetne. Csak a “szánalmas”, “undorító” hajléktalanok a téma. A sajtómegjelenések alatti kommentek írói pedig ezúttal is kiváló példát szolgáltatnak a magukat gondolkodással amúgy sem fárasztó, ám annál vehemensebb csoportok tagjaira, akik mások rugdosásában, megalázásában lelik örömüket. Ne feledjük azonban, hogy ők (a sajtó képviselői és a kommentelők is) ugyanazok az emberek, akik pár hónapja, amikor még a migránsok voltak a főellenség, azt hajtogatták, hogy a migránsokat segítőket nem érdekli a magyar hajléktalanok (bocsánat, a Magyar Hajléktalanok) sorsa, ellenben szimpatizálnak ezekkel a mások kultúráját bemocskoló, aljas terrorista migránsokkal. A köpködők hirtelen hiperérzékenyek lettek az “aluljáróban fetrengő, bűzlő” hajléktalanok iránt, most viszont, amikor a migránsok már nem annyira érdekesek, újra előkerültek ők mint ellenségkép.

Mit tehetnek azok, akik számára a gyűlöletbeszéd maga után vonja a kirekesztettség érzetét, a félelemmel élést, az értelmetlen megosztottságot, a kultúrák megcsúfolását? És főképp mit lehet tenni, ha valaki gyűlölet keltésével, emberek egymás ellen való uszításával szerez támogatottságot, hatalmat, legyen az akár egy kisebb közösség vagy egy egész ország politikai szférája?

Egy kirekesztő, szélsőséges nézeteket valló politikus hatalomra kerülésekor nem csak attól kell tartani, hogy ő maga mit fog tenni. Eleve érdemes (jobb esetben mielőtt még támogatni kezdenénk) a háttérre vetni egy pillantást és felmérni, milyen hatáskörrel rendelkezne, miben dönthetne önállóan, mit kellene komoly szűrőn keresztülvinnie (nagy eséllyel sikertelenül), és mi az, amit pusztán a háttértudással nemigen rendelkező támogatói számának növelése érdekében mond vagy tesz. Tehát nem csak ez számít -legalább ugyanekkora fajsúlyú probléma az, hogy hatalomra kerülése azt bizonyítja: a gyűlöletkeltés, az uszítás egy működőképes és alkalmazható stratégia mind a nagy tömegek mozgósítására, mind pedig az egyének és kisebb csoportok egymás ellen való fordítására. Az egyszerű emberek pedig úgy érzik, felhatalmazást kaptak arra, hogy saját környezetükben így is viselkedjenek. Hisz ha neki, egy befolyásos politikusnak jogában áll homofób, szexista, rasszista, idegenellenes megjegyzéseket tenni nyilvánosan, akkor a követőinek miért ne lehetne szűkebb körben ugyanezt tenni? Miért kellene ezután elfojtani az indulataikat, amikor – immár egy hatalommal rendelkező tekintélyszemélyre hivatkozva – ki is lehet azokat élni?

Milyen módszer marad tehát a védekezésre? Sokan úgy gondolják, legjobb csendben meghúzódni, észrevétlennek maradni és – látszólag – minél jobban beolvadni a nagy többségbe, így a legnagyobb az esély arra, hogy elkerüljék a célponttá válást. Mások bíznak abban, hogy a gyűlölködők idővel elvonulnak, találnak mást, így amíg nem őket püfölik, addig lehet nyugodtabban élni. Megint mások abban reménykednek, hogy valaki más majd megoldja a problémát, legyen az akár egy jogszabály, egy rendelkezés vagy egy alulról szerveződő érdekvédelmi csoport. És vannak, akik úgy tekintenek a gyűlöletkeltőkre, mint holmi feltűnési viszketegségben szenvedő bohócokra, akiket nem kell túlságosan komolyan venni.

Bár átmeneti kényelemre a fenti módszerekkel is szert lehet tenni, ne gondoljuk azt, hogy ezek bármelyike eredményt hozna. Mint azt több aktuálpolitikai kérdés is tanúsítja, nem magától a gyűlöletbeszédtől kell tartani, és nem is attól a személytől, akitől származik, hanem attól, ha a gyűlöletbeszéd nagy hatáskörben tud érvényt szerezni és tömegeket képes az uralma alá vonni. Ez ellen az a védekezési mód marad, ha mi magunk más struktúrát építünk fel. Ha olyan szerencsések vagyunk, hogy újságíróként, írott sajtó vagy online portál tulajdonosaként lehetőségünk van sok olvasóhoz eljutni, akkor ilyen módon hatékonyabban tudjuk ezt megtenni, hisz az írott és online médiumok egyfajta intézményesítő szerepet vállalnak a társadalmi szemlélet formálásában. De ennek hiányában is sokat tehetünk a saját környezetünkben, ha határozottan kiállunk elveink és értékrendünk mellett és nem hagyjuk, hogy a gyűlölködők sárba tiporjanak. Mi lehetünk azok, akik ha közvetlenül vagy közvetetten érintettek vagyunk, kiállunk saját vagy családtagunk, vagy akár a tágabb közösség érdekeiért. Mi lehetünk azok, akiknek a társaságában, családjában, baráti és munkahelyi környezetében nem kell félni a diszkrimináló megjegyzésektől, a kirekesztéstől, a másság miatti elutasítástól. Mi lehetünk azok, akiknek a támogatására számíthatnak azok, akiket másságuk miatt támadás vagy hátrányos megkülönböztetés ér. És ha mi így viselkedünk, egyre több hozzánk hasonló ember lesz a környezetünkben is.

Kategória: Uncategorized | Címke: , , | Megjegyzés hozzáfűzése

A gondolatmegosztás módjai és hatásai

Az előző cikkben arról volt szó, hogy a humán tudományok miképpen segíthetik elő a sajátunktól eltérő értékek elfogadását és tiszteletben tartását. Ezen tudományok által megszerzett tudás és egyéb képességek, mint pl. a nyitottság, az empátia vagy a kritikus gondolkodás másban is segíthetnek nekünk: abban hogy hatékony, közérthető módon megosszuk a gondolatainkat másokkal, feltárjuk előttük az összefüggések komplex jellegét és az értelmezés többféle módját, valamint hogy elültessünk mások fejében olyan gondolatokat, amelyeket ők továbbépíthetnek. Ugyanígy, ha nyitottak és empatikusak vagyunk, mi magunk is rengeteg olyan dolgot tanulhatunk másoktól, amelyeket – a teljes egyetértés hiányában is – továbbgondolhatunk és a magunk és mások számára hatékony módon hasznosíthatunk.

Itt joggal merül fel a kérdés, hogy ez a potenciál nem rejti-e magában azt a veszélyt, hogy egyesek rossz célokra használják fel? Hogy sokan hatalomszerzésre, indulatok felkorbácsolására, emberek egymástól való eltávolítására, félelem- és gyűlöletkeltésre használják a tudásukat és a képességeiket, valamint azt, hogy ma már az internet segítségével viszonylag egyszerűen lehet nagy tömegeket elérni?

A történelemben sokféle példát láthattunk erre, és láthatunk ma is. Viszont észre kell vennünk, hogy azok, akik az effajta érzelmi manipulációra fogékonyak, jellemzően egy világtól bizonyos mértékig elzárt közösséghez tartoznak. Olyanhoz, amelynek tagjai a saját normáikhoz, vágyaikhoz, ideológiáihoz ragaszkodnak, ezeket pedig olyan konstruált erkölcsi alapokra helyezik, amelyek ezen normák, vágyak, ideológiák minden mással szembeni kizárólagosságát látszanak igazolni. A csoport tagjai próbálnak teljes valójukkal azonosulni ezekhez a vágyakhoz, ideológiákhoz, más csoportok értékrendjét pedig nem hajlandók figyelembe venni. Így jogosnak tűnik minden, amit egy vezető az adott csoport nevében tesz, akkor is, ha ezzel más csoportoknak árt – hisz azoknak az értékrendje az övéktől eltérő, tehát “nem, érvényes, rossz”, ezért negligálandó, sőt, ha úgy tetszik, erőszakkal fel is rúgható.

A manipulátor ezekre alapozza a kommunikációját. Nem az emberiség egészét szolgáló értékeket hangsúlyozza, hanem kizárólag az adott csoport által fontosnak tartott ideológiákra épít. Jellemző a “mi” (a jók) és az “ők” (a gonosz, veszedelmes ellenség) szembeállítása, a lényeges tények elhallgatása, a racionális érvelés mellőzése, a heves érzelmek gerjesztése.

Azonban ha a hallgatóság nagyrésze nem szűklátókörű, a saját kis komfortzónáján kívül eső jelenségeket élből elutasító ember, akkor az ilyesfajta manipuláció nem lesz működőképes. Képzeljük el, hogy van három személy, akik az autistákra való figyelemfelhívást szeretnék elősegíteni. Egyikük egy neurotipikus pedagógus, aki arról beszél, hogy a szegény autistákat mennyire elhanyagolja a társadalom, és hogy mindannyiunk közös érdeke, hogy ezen változtassunk. Legyen több speciális fejlesztés, hozzunk létre több szegregált intézményt és szervezzünk több speciálisan nekik szóló programot azzal a céllal, hogy javítsunk az életkörülményeiken. A második ember egy aspergeres aktivista, aki az autizmust az evolúció következő lépcsőfokaként prezentálja. Kifejti, hogy milyen nagyszerű tulajdonságokkal rendelkeznek az autisták, olyanokkal amelyeket bármelyik NT megirigyelhetne és hogy ők – egyedül ők – egy igazságtalanul elnyomott kisebbség, akik valójában különbek a többségnél. A harmadik személy azzal kezdi a mondanivalóját, hogy ismerteti a neurodiverzitás fogalmát, majd úgy mutatja be az autizmust, mint az emberi génállomány egy természetes variációját. Mesél arról, hogy mi és hogyan befolyásolja jelenleg az érintettek társadalmi megítélését és hogy ők maguk milyen lehetőségeket látnak a saját képességprofiljuk kibontakoztatására és egyúttal saját és mások érdekeit is szolgáló változások elősegítésére.

Vajon melyikük fog nagyobb támogatottságot szerezni? Melyikük tud hosszú távon hatni a közönségére? Az, aki nem egy egymástól szögesdróttal elzárt “mi” és “ők” csoportról beszél, hanem egy olyan közösségről, amelybe mindenki beletartozik. Aki nem csak az egyik félnek címezi a szavait, hanem mindkettőnek. Aki nem állítja szembe az autistákat és az NT-ket, nem használja eszközként a szánalmat vagy az önteltséget arra, hogy egyik csoportot a másik fölé emelje, hanem egyenrangúként tünteti fel őket. És itt az sem meghatározó tényező, hogy az illető autista vagy neurotipikus, és az sem, hogy mi a foglalkozása – lényeg, hogy mindenkihez szól, és hogy olyan tényekre alapozza az érveit, amelyek mindenki érdekeit szolgálják.

Átmeneti hatalomra persze úgy is szert lehet tenni, ha valaki csak egy másokat kirekesztő közösséget szólít meg, de hosszabb távon ez az eljárás nem lesz eredményes. Ezt a tényt az utóbbi évtizedek, évszázadok alatt bekövetkezett autizmushoz való hozzáállás változása is igazolja. Persze még rengeteg munkára van szükség ahhoz, hogy a társadalom egésze valóban egyenrangúként kezelje az autistákat és az is előfordulhat, hogy időközben olyan események fognak történni, amelyek ezt a folyamatot átmenetileg kisiklatják. De jó esély van arra, hogy idővel a cél megvalósul.

Kategória: Uncategorized | Címke: , , | Megjegyzés hozzáfűzése