Csodálatos autisták

Erről a témáról elsőként Semota írt, de mivel nagyon hiánypótló, elő kell venni újra.

Mint az érdekvédő aspergeresek tevékenységére adott reakciókból kiderül, sokak szerint nem helyénvaló, hogy ez az érdekvédelem nem abból áll, hogy az autistákat az alábbi csoportok valamelyikeként tüntetik fel:

– a háttérben szerényen meghúzódó fogyatékosokként, akiknek mindenféle támogatást illik hálásan fogadni (akár megfelelő az nekik, akár nem), akiknek meg kell próbálni integrálódni a „normális” többségbe, ha pedig ez nem sikerül nekik, lehetőleg ne zavarjanak másokat sem követelőzéssel, sem magamutogatással;
– cuki, szeretnivaló lényekként, akiket gyámolítani meg becézgetni lehet;
– különleges lényekként, akik valamilyen szuperképességgel rendelkeznek, ezért többek, mint az átlagos emberek – viszont a nagy többség ezt nem hajlandó észrevenni.

Általában ez a háromfajta elvárás és ezek altípusai szoktak megjelenni, érdekvédő érintettek beszédeiben, írásaiban azonban ritkán lehet ilyesmikre utaló részleteket felfedezni.

csodalatos

Honnan erednek ezek az elváráskülönbségek?

Bár jó úton haladunk, az autizmus társadalmi megítélése még mindig meglehetősen negatív. Ez a szemlélet hatja át az autizmussal foglalkozó szervezetek és az egészségügyi rendszer egy részét is, aminek következtében a családtagokkal sokszor úgy közlik a gyerek autizmus diagnózisát, mint egy rossz hírt. A családtagok akként is fogadják és ezt a hozzáállást várják el másoktól is. Fontos nekik az érzelmi támogatás, sokan (közel sem mindenki!) a több irányba való alapos tájékozódás helyett a kényelmes „sírjunk egymás vállán” módszert választják, és minden olyan álláspontot, ami nem a negatívumokból indul ki, élből elutasítanak, vagy legalábbis nem tudnak mit kezdeni vele.

Ezt a társadalmi szemléletet teszik magukévá a laikusok is, akik így internalizálják azokat az elveket, amelyek szerint az autisták az átlagemberekkel nem egyenértékűek, ennélfogva nem tudnak mit kezdeni egy olyan érintett megnyilvánulásaival, aki ezt a neki rendelt pozíciót nem fogadja el.

Az öntudatos felnőtt autisták azonban nem valamiféle sorscsapásként tekintenek az autizmusra, hanem csupán mint egy eltérő képességprofilra, annak minden előnyével és hátrányával. Nem egy kinőhető, gyógyítandó, kezelendő állapotnak tartják az autizmust, hanem a személyiségük integráns részének, amely önmagában nem teszi őket sem jobbá, sem rosszabbá. Mindez annak ellenére van így, hogy többüket szintén nem kezelték gyerekkorukban teljes értékű emberként, felnőve pedig rengeteg energiát fektettek abba, hogy ezt az általuk internalizált szemléletet – miszerint ők valamiféle szerencsétlen lúzerek, ami ráadásul az ő hibájuk – maguk mögött hagyják. Az autista gyerekeket nevelő szülők sokszor érzelmi támogatást várnak tőlük, nekik azonban ez nem az erősségük, eleve nehezükre esik mások érzelmeinek dekódolása és a saját érzelmeik kimutatása. Ha olyan hozzáállással találkoznak, amely az autizmust valamiféle rossz, szégyellnivaló, netán helyrehozandó állapotnak tartja, úgy érzik, személyükben utasítják el őket.

Ezek a szemlélettípusok a közvetetten érintettek, a laikusok és a felnőtt érintettek interakciói során sokszor ütköznek és nézeteltéréseket, konfliktusokat eredményeznek.
Vannak persze olyan szülők és laikusok, akik nem kizárólagos negatívumként definiálják az autizmust, és olyan felnőtt aspik, akik igen – ám a domináns szemlélettípusok ettől még meghatározóak.

Fontos tisztázni, hogy az autisták elnyomása, alacsonyabb rendűként való kezelése, valamint a betegségközpontú szemlélet nem az egyes emberek hibája, hanem a rendszerből fakad. Olyan rendszerben élünk, amiben az erősebb lenyomhatja, eltiporhatja a gyengébbet, amelyben az átlagtól eltérő embereknek nem járnak ugyanazok a lehetőségek, ugyanaz a bánásmód, és ahol mindezért nem magát az elnyomó rendszert, hanem az áldozatot teszik felelőssé.

Ha egy ilyen rendszerben szocializálódunk, öntudatlanul is ezeket az elveket fogjuk magunkévá tenni és ha nem ismerjük fel ezek helytelen, elnyomó voltát, akkor abban az esetben is alárendelődünk nekik, ha mi magunk ténylegesen nem bántunk senkit. Utalásaink, reflektálatlan előítéleteink, netán passzivitásunk ezeket fogja erősíteni. Ezáltal, a rendszer részeként mi magunk is hozzájárulunk annak működéséhez, újratermelődéséhez.

Minden bizonnyal vannak, akik azt mondanák, az autistáknak és általában az akadályozott embereknek megvan a lehetőségük a társadalomba való beilleszkedésre, hisz léteznek integráló iskolák, munkahelyek, egyéb lehetőségek. Léteznek, azonban gondolj bele a következő helyzetbe:

Száműznek egy távoli országba, amelynek sem a kultúráját, sem a nyelvét nem ismered. Meg kell tanulnod önállóan boldogulni, ehhez azonban semmilyen segítséget, útmutatást nem kapsz. Idővel valamennyire kiismered az ország lakóinak életvitelét, szokásait, ám az egész annyira idegennek tűnik, hogy nem vagy képes (és talán nem is akarod) magadévá tenni. Vannak sikerélményeid, kudarcélményeid, összességben azonban úgy érzed, mindig is kívülálló leszel. Az ország lakóinak többsége nem könnyíti meg a helyzetedet, mi több, azt éreztetik, hogy te vagy a hibás, amiért képtelen vagy beilleszkedni.

Számos intézmény valahogy így képzeli el az integrációt. Az integrálhatónak címkézett autista gyerek bekerül egy harminc fős „normál” osztályba, segítséget azonban nem kap az integrálódáshoz. Ha tud, alkalmazkodik önerőből, ha nem, kihullik az oktatási rendszerből, az intézmény viszont nem vonható felelősségre, hisz ők megadták a lehetőséget. Kudarc esetén az a prekoncepció fog megerősítést nyerni, amely szerint nem érdemes pénzt, időt, energiát áldozni az akadályozott emberek integrációjába, hisz úgysincs semmi eredménye.

Holott megfelelő hozzáállással – amelynek az alapja nem a (bármilyen irányú) megkülönböztetés, hanem az egyenjogúság biztosítása és ebből kiindulva a megfelelő, személyre szabott segítség nyújtása – az akadályozott emberek sokkal többre lehetnek képesek, mint azt a legtöbben a sztereotípiákból kiindulva gondolnák.

A cikk kiváltó témájához visszakanyarodva tehát: önmagában az autizmusra való figyelemfelhívás minden bizonnyal sokkal egyszerűbben kivitelezhető olyan eszközökkel, amelyek az érintetteket valamilyen módon kiemelik a többségből. Ez alapvetően kétféle karakter segítségével valósulhat meg:

– egyik az aranyos, cuki auti karakter, akihez kegyes jóindulattal le lehet ereszkedni és akivel úgy lehet bánni, mint egy nagyra nőtt gyerekkel;
– másik a szuperauti karakter, aki az autizmusa „ellenére” valamilyen kiemelkedő teljesítményre képes és akit ezért csodálni lehet, példaképnek lehet beállítani.

Ám ezek a(z ön)megjelenítési módok épp azokat az előítéleteket erősítik, amelyek az autisták és más marginalizált csoportok alacsonyabb rendűként való kezelését segítik elő: hogy az autisták csak abban az esetben elfogadhatóak, ha emberi mivoltuk mellett valamiért pluszban lehet szeretni őket.
Ami mögött az az alapítélet rejlik, hogy az autisták önmagukban nem fogadhatók el.

Egy autista, mozgássérült, látássérült vagy bármilyen módon akadályozott vagy „más” ember pusztán a mássága miatt nem lesz másoknál sem több, sem kevesebb.

Épp ezért az egyenjogúság, az emberi bánásmód minden embert ugyanúgy megillet. Azokat is, akik nem akarják, hogy mások jóindulatú leereszkedéssel gyámolítsák őket, és azokat is, akik nem nyújtanak emberfeletti teljesítményt (vagy ha igen, akkor nem ettől várják, hogy mások elfogadják őket). Az emberi bánásmód minden átlagostól eltérő ember alapjoga, függetlenül attól, hogy milyen képességekkel rendelkezik, hogy hogyan tekint önmagára, vagy hogy képes lesz-e valaha a többségi társadalomban önállóan boldogulni.

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

2 hozzászólás a(z) Csodálatos autisták bejegyzéshez

  1. Lizanka Oravecz szerint:

    Ezt a mondatot külön köszönöm: “Az autista gyerekeket nevelő szülők sokszor érzelmi támogatást várnak tőlük, nekik azonban ez nem az erősségük, eleve nehezükre esik mások érzelmeinek dekódolása és a saját érzelmeik kimutatása.” Napi szintű problémám… Ideraknék valami smiley jelet, ha lenne erre megfelelő: köszi, hogy van erőd írni helyettem is – én inkább beszélek. Mert nem vagyunk egyformák, és ez így van rendben.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s