Neurotipikus a testvérem

Egyre több olyan kiadvány, csoport, foglalkozás létezik, amelyeket olyan neurotipikus gyerekek számára szerveznek/írnak, akiknek autista testvérük van. Természetesen ezek hasznossága nem vitatható, és tény, hogy sok neurotipikus gyerek nagyon sokat profitál belőlük. Néhány (vagy sok) aspi felnőtt figyelmét azonban nem kerüli el, hogy ezek közt vannak olyanok, amelyeknek már a pármondatos bemutatásából is átjön: szegény NT gyerekeket sajnálni kell, amiért autista testvérük van. Ezek mellett természetesen vannak olyanok is, amelyeknek nincs ilyen kicsengése.

ntsister

Nemrég elolvastam egy tizenéves neurotipikus lány beszámolóját, amely azzal a kívánsággal zárult: bárcsak ne lenne autista a testvére. Nem lehet őt hibáztatni, bizonyára akaratlanul is azt a szemléletet tette magáévá, hogy az autizmus valami rossz dolog. Viszont néha, amikor ilyen mondatokkal szembesülök, felteszem magamnak a kérdést: vajon az én neurotipikus testvérem is így gondolkodott? Vagy még most, felnőttkorunkban is így gondolkodik?

És hogy gondolkodunk mi, érintettek, akiknek neurotipikus testvérünk van? Elvégre a szituáció bizonyos szempontból ugyanaz: van egy (vagy több) testvérünk, aki „más”, mint mi. Más szempontból pedig nagyon eltérő a helyzet, hiszen a társadalom azt érezteti velünk, hogy mi vagyunk a kívülállók, akiknek alkalmazkodni kell annak érdekében, hogy befogadjanak. A család hozzáállása pedig mindent eldöntő lehet, hiszen nem mindegy, hogy a hozzánk legközelebb álló emberek is azt éreztetik-e velünk, hogy kevesebbek vagyunk másoknál, vagy pedig azt, hogy autistaként pontosan ugyanolyan értékes emberek vagyunk, mint a neurotipikus testvérünk.

Jöjjön néhány olyan aspergeres felnőtt témábavágó beszámolója vagy rövid története, akiknek egy vagy több neurotpikus testvérük van:

:::::::::::::::::::::::::

Író vagyok. Aspergeres. Egy darab testvérrel rendelkezem. Imádom őt. Ő is engem. Elvitt a Balcsira. A kocsiban ültem végig, nemtudtamakartambírtam kiszállni. Feladtam neki a leckét.

– Mit fogsz itt csinálni?
– Írok addig.
– A parton is tudsz.
– Nem.
– És miért?
– Mert nem.
– Oké. Majd jövök.

Jött. Rövid idő múlva. Egyfejezetnyi idő a rövid idő. Talán másfél óra lehetett.

– Jól vagy?
– Igen.
– Nincs meleged?
– De.
– Nem akarsz kiszállni?
– Nem.

Hozta a cuccát, beült és hazamentünk. Azt mondta, sajnál, és nehéz lehet nekem. Azt válaszoltam, hogy szerintem neki is nehéz lehet. Mert csak felém pislogott a partról, hogy mi lehet velem, nem fürdött ezért, és csak idegeskedett a napon, hogy lehet, hogy hőgutát kapok, és egyáltalábanis mi lehet velem. Nem kaptam. Viszont írtam egy fejezetet a könyvembe. Jól sikerült, ezért boldog voltam. Szóval egy boldog és egy boldogtalan ember autózott hazafelé. Mindannyian MÁSHOGY vagyunk boldogok. Tessék megérteni.

Ennyi jutott most eszembe.

:::::::::::::::::::::::::

„Néha még egy kicsit büszke is vagyok rád”

– jelentette ki egyszer elismerőleg a testvérem. Belőlem azonban ezt hallva mégsem az öröm tört elő. Ez a „dicséret” felsorakozott a többi megalázás mellé, amit életem során tőle kaptam. Persze nem tagadom, sokszor neki sem lehetett könnyű mellettem. Sokáig ő volt számomra a követendő példa, ami a kortársakkal való viselkedést illeti, ennek ellenére sokszor nem tudtam úgy viselkedni, nem tudtam azt nyújtani mások társaságában, amit elvártak tőlem. Nem voltam beszédes, nem voltam kezdeményező, nem tudtam feltalálni magam, ha pedig mások akartak beszélni velem, nem mindig tudtam, mit kell mondani, hogy kell viselkedni, ezért inkább eltávolodtam. Rá pedig értetlenül néztek, ami kellemetlen volt számára. Néha a védelmébe vett. És néha az értetlenkedő pillantásokat azzal próbálta ellensúlyozni, hogy nyíltan vagy burkoltan becsmérelt, lejáratott mások előtt.

Egyetemisták voltunk, amikor egyszer az én közeli barátaimmal elmentünk bulizni. Mindenki beszélgetett, táncolt. A buli jól sikerült.

Másnap azonban a testvérem elém állt.

– Te ezen a bulin valahogy nem olyan voltál, amilyen lenni szoktál.
– Ezt hogy érted?
– Az a sok felszabadult beszélgetés, tánc, röhögés nem a te stílusod. Te nem ilyen szoktál lenni.
– Miért, milyen legyek? Üljek egyedül egy széken, amíg ti buliztok? Igen, ilyen gyakrabban vagyok, de most sikerült valamennyire feloldódnom és jól éreztem magam. Mi ezzel a gond?
– A te dolgod, de jó, ha tudod, hogy az emberek nem szeretik, ha egyszer csak másképp viselkedsz, mint ahogy szoktál.

Szívesen megmondtam volna neki, hogy ő sem úgy viselkedett, mintha a saját barátaival bulizott volna. Valamivel visszafogottabb volt a jórészt idegen társaság miatt, de ezen senki nem akadt fenn. Azt is megmondtam volna neki, hogy ő ugyan nem szokott engem a barátaimmal látni (azon is látványosan meglepődött korábban, hogy egyáltalán vannak barátaim az egyetemen), honnan tudja, hogy hogy szoktam velük viselkedni?

Utólag örülök, hogy egyiket sem mondtam. Mindenki érezze jól magát úgy, ahogy akarja. Nem kell egymásnak megfelelnünk. Büszkének sem kell lennünk egymásra.

:::::::::::::::::::::::::

A neurotipikus testvéremmel, akiről most írni fogok, sokáig együtt laktunk, bár mostanában ritkán találkozunk, és nem annyira közeli a viszonyunk. Természetesen vannak közös vonásaink, sok mindenben viszont nem hasonlítunk. Bár tudomásom szerint ő sem volt mindig a társaság középpontja, sikerült barátokat találnia, nekem viszont folyamatosan gondjaim voltak a beilleszkedéssel. Ő segített nekem nem csak középiskolát, hanem később munkahelyet is találni. Mielőtt gimnáziumba mentem volna, megismertetett egy későbbi SI-mmel. Úgy gondoltam, hogy az érdeklődési köre miatt tudott beilleszkedni, és egyébként is úgy éreztem, hogy ez elég menő téma ahhoz, hogy az ember eldicsekedjen az ismeretével, ezért az új osztálytársaimmal is folyamatosan erről a témáról beszéltem. Ezzel szemben sokat bántottak, csak egyvalakivel sikerült közelebbi kapcsolatot kialakítanom ebben az iskolában, rajta kívül inkább a testvérem barátaival és azok osztálytársaival barátkoztam, akiket nem zavart az (vagy legalábbis nem jelezték), hogy egyfolytában ugyanarról beszélek. A kettőnk közötti különbségek persze nem csak a barátkozás terén mutatkoztak meg. Emlékszem, hogy volt egy tévésorozat, amit együtt néztünk, és ami az én SI-témámnak számított. Őt szintén érdekelte a műsor, de úgy éreztem, nem érti meg, hogy ez nekem mennyire fontos, és az is furcsa volt, hogy őt ez ennyire hidegen hagyja. Később más SI-jeimnél is éreztem, hogy furcsállja, hogy engem ennyire izgat egy adott téma, ami egy idő után kellemetlen érzést okozott. Abban viszont én nem láttam semmi rendkívülit, hogy nála több téma is békésen megfér egymás mellett, bár ebben közrejátszott az is, hogy épp a családom miatt már hozzá voltam ahhoz szokva ahhoz, hogy ők általában több téma iránt érdeklődnek egyszerre, eltérő intenzitással.

Összességében úgy gondolom, hogy nagyon nagy előny, ha az embernek van testvére. Ha nem lett volna testvérem, az egyébként sem problémamentes gyerekkorom még nehezebb és magányosabb lett volna, ráadásul az említett testvérem segített bizonyos területeken az előrelépésben (gondolok itt a közös munkahelyünkre vagy a közös iskoláinkra). Mivel a képességprofilunk, a személyiségünk eltérő, ezért kevésbé tudtuk megérteni egymást, ami miatt időnként kellemetlenül érzem magam, másfelől viszont látom azt is, hogy ez egyikünknek sem róható fel hibaként.

:::::::::::::::::::::::::

Milyen érzés nekem, az NT-nek? Milyen érzés nekem, az aspinak?

Veled többet törődtek a szüleink a speciális igényeid miatt. Én sokszor háttérbe szorultam.
Velem kapcsolatban állandóan azzal foglalkoztak a szüleink, hogy miben nem vagyok jó. Veled szemben nagyon ritkán volt ilyen kifogás.

Neked több dolgot elnéztek. Te megtehettél olyasmit, amit én nem.
Engem sokszor visszafogtak olyasmitől, amit te megtehettél, mert szerintük hülye voltam hozzá.

Téged megdicsértek olyan dolgokért, amelyekért engem nem.
Megalázó volt, amikor olyan dolgokért is dicsértek, amelyet magától értetődően meg tudtam csinálni. Veled nem viselkedtek így.

A játszótársaink engem néztek hülyének, amikor nem értették a viselkedésedet.
A játszótársaink engem sokszor nem fogadtak be, míg téged igen.

Unom már, hogy bármiről beszélünk, mindig a te témádra tereled a szót.
Unom már, hogy veled csak felületesen lehet beszélgetni.

Igazságtalannak éreztem, hogy nem lehetett egy „normális” testvérem.
Igazságtalannak éreztem az örökös elutasítást.

Sokszor szégyenkeznem kellett miattad.
Sokszor éreztem, hogy szégyellsz mások előtt.

Bűntudatom van, amiért többször bántottalak a másságod miatt.
Bűntudatom van, amiért néha kihasználtam ellened a saját eltérő igényeimet.

Tőlem sokan azt várták, hogy ha már te más vagy, én többre legyek képes, mint egy átlagember.
Tőlem sokan még átlagos teljesítményt sem vártak.

:::::::::::::::::::::::::

Nagyon sokat tanultam a neurotipikus testvéremtől. Ahogy ő is nagyon sokat tanult tőlem. Megtanultuk, hogy nem kell mindenkinek ugyanolyannak lennie. Hogy nem baj, ha valaki másképp gondolkodik, más igényei vannak, más érdekli, másképp viselkedik vagy másképp beszél, mint mi. Megtanultunk elfogadónak, toleránsnak lenni. Imádjuk egymást és mindig számíthatunk egymásra.

Advertisements
Kategória: Uncategorized
Címke: , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s