Sajnálsz? Én is téged.

Akinek autista gyereke, családtagja van, vagy ő maga autista, néha óhatatlanul is megkapja idegenektől, de még ismerősöktől is a “sajnálom” reakciót. Szögezzük le az elején: maga a sajnálat természetes emberi reakció. Mi is sajnálunk olykor másokat, illetve tapasztaljuk, hogy mások sajnálnak minket. Ezzel nincs semmi gond. Amire viszont érdemes figyelni, az a sajnálat kinyilvánítása, illetve az arra adott reakció kezelése. Ez különösen abban az esetben fontos, ha nem sok ismerettel rendelkezünk arról, amivel kapcsolatban a sajnálatunkat kifejezzük.

Bizonyára mindenki számára ismerős a helyzet: közölnek veled valamit, amiről nem sokat tudsz, de a fejedben negatív kép él róla. A közlés váratlanul ér, úgy érzed, reagálnod kell rá, és mintha a másik ember is ezt várná, azonban fogalmad sincs, mit mondj. Ilyenkor jön a “sajnálom”, aminek sokszor ennyi a jelentéstartalma: “Tudomásul vettem, de nem különösebben érdekel” vagy “És most mit kezdjek ezzel?”

Ha nem érdekel, akkor legjobb rövidre zárni a témát, hisz vélhetően egyik félnek sem fog semmilyen haszna származni a folytatásból. Ha viszont tényleg őszintén sajnálod az említett esetet vagy a másik embert, akkor ne vedd rossz néven, ha az közli, miért is nem kell sajnálni. Fogadd el, hogy nem szorul a sajnálatodra, a közlésnek ez esetben nem az együttérzés kiprovokálása volt a célja, hanem valami más, pl. magyarázat vagy információmegosztás. Épp ezért a “sajnálom” helyett célszerűbb pár szóban csak annyit kifejezni, hogy oké, tudomásul vetted, amit mondott. Ha valaki mégis arra vágyik, hogy sajnálják, az a következő pár mondatból általában kiderül, neked pedig lehetőséged van eldönteni, hogy meghallgatod-e, kimutatod-e az együttérzésedet vagy sem.

Az érintettek többsége nem várja el, hogy mások az autizmus miatt sajnálják őket. Ahogy az Autistic not Weird blog írója is megjegyzi, sokan nem úgy tekintenek az autizmusra, mint egy élethosszig tartó hátrányra vagy veszteségre, míg mások akként tekintenek rá. Ha az előbbieket sajnálod, az számukra lekezelő. Ha az utóbbiakat, akkor ezzel azt erősíted bennük, hogy az autizmus valóban egy szánalomra méltó, rossz dolog.

Korrektebb és érthetőbb, ha pontosítod, mit sajnálsz. Például sajnálhatod azt, ha az érintett(et):
– bántják, mert nem tud beilleszkedni egy közösségbe
– kiközösítik
– zaklatják a suliban
– állandó gúnyolódás céltáblája
– kihasználják a munkahelyen
– esetleg munkát sem kap
– nagyfokú szorongással küzd
– megnehezíti a mindennapjait valamilyen szenzoros érzékenység

De csak azért, mert autista, ne sajnáld. Egyrészt mert a fenti problémák nem csak autisták esetében állhatnak fenn, tehát hiba lenne kizárólag az autizmusra fogni; másrészt mert egy autista ember számos olyan tulajdonsággal, képességgel rendelkezhet, amelyek közel sem sajnálatra méltóak, még akkor sem, ha ezek mellett a fent felsorolt problémák valamelyikével, esetleg többel is küzd.

Például lehet, hogy jó munkája van. Lehet, hogy családcentrikus. Lehet, hogy a tehetségéből él. Lehet, hogy sokan számítanak rá. Lehet, hogy gyakran és örömmel jár az érdeklődésének megfelelő rendezvényekre. És lehet, hogy olyan életet él, amilyet te magadnak nem szeretnél, ő viszont tökéletesen elégedett vele.

Ne azt sajnáld, ha egy gyerek autizmus diagnózist kap. De sajnálhatod azt, hogy a család 0, azaz nulla támogatást kap az államtól a gyerek fejlesztésére és integrálására. Sajnálhatod, ha a szülőkben erősítik a betegségtudatot és elhitetik velük, hogy a gyerek semmirekellő, értéktelen tagja lesz a társadalomnak. Sajnálhatod, hogy ha egy családban nincsenek meg az anyagi feltételek ahhoz, hogy az érintett gyerek megkaphassa, ami alapjogon járna neki, akkor az a döntéshozókat nem érdekli. Minderről viszont nem az autizmus tehet, tehát ne azt sajnáld.

A mások iránt kifejezett sajnálat sokszor nem más, mint egy védekezési mechanizmus. Akik ragaszkodnak ahhoz, hogy sajnáljanak egy autistát csak azért, mert autista, azok voltaképpen azt mondják: “Milyen jó, hogy nem én vagyok ilyen.” “Hála istennek ez nem az én gyerekemmel történik.” “Én értékesebb vagyok, mint ő.” Ragaszkodnak az autizmus rossz dologként való definiálásához, valamint ahhoz, hogy magukat mint “normálisakat” többnek érezzék.

Az aspi gyerekek és felnőttek túlnyomó többsége hamar felismeri, ha mások kevesebbre tartják. Mivel emiatt rosszul érzik magukat, kétségbeesetten küzdenek a már kialakult kisebbrendűségi érzés ellen. Ez sokszor abban is megnyilvánul, hogy rettenetesen felháborodnak azon, ha valaki sajnálja őket – ez ugyanis pont azt az érzetet erősíti bennük, ami ellen annyira küzdenek: hogy ők kevesebbek.

Előfordul, hogy egy érintett a sok rugdosásnak és a támogatás hiányának köszönhetően bennragad a társadalom által rá osztott “én kevesebbet érek” szerepbe, aminek következtében az egész életét úgy éli le, hogy nem kap lehetőségeket önmaga erősítésére (vagy nem fogja ezeket kihasználni), folyamatos bántásnak és megalázásnak lesz kitéve, mindezt pedig természetesnek fogja venni. Mások viszont megpróbálnak ezeken felülemelkedni, ami a pozitív önkép kialakításához vezető út egy korai szakaszában megnyilvánulhat úgy is, hogy az őket ért igazságtalan sérelmeket azok ellen fordítják, akiktől kapják. Így van ez a sajnálattal is. Érintettek és szülők sajnálatra adott reakciói gyakran kitérnek arra, hogy nem is az autizmusban érintett személy a sajnálatra méltó, hanem az, aki őt sajnálja:

“Ha mindenképp sajnálni akarsz valakit, sajnáld azokat, akik nem látják azt, amit én. Sajnáld azokat, akik elkerülik a fiamat, akik nem értik meg, akik kigúnyolják olyan erősségei és gyengeségei miatt, amelyek különböznek a megszokottaktól. Ez az ő tragédiájuk.”

“Én inkább titeket sajnállak. Sajnállak, mert csak szánni tudjátok azokat, akik különböznek tőletek. Nem látjátok, hogy mi is éppúgy értékes emberek vagyunk. A beszűkült gondolkodásotok tieteket tesz szegényebbé, nem engem.”

Ez ugyanúgy védekezési mechanizmus, mint az autistákat sajnálók esetében. Az érintett vagy a családtag bebeszéli magának, hogy voltaképpen ő a jobb, ő gondolkodik helyesen, a másik gondolkodásmódja rosszabb és szegényebbé teszi őt, tehát lényegében ő az, aki sajnálatra szorul.

Csakhogy a kölcsönös sajnálat vagy annak színlelése nem segíti a két nézőpont közelítését, ellenkezőleg, inkább fokozza az ellenérzést. Mit lehet tenni a távolság csökkentése érdekében?

Ne sajnáljunk valakit azért, mert másképp gondolkodik vagy a miénktől eltérő a világnézete, különösen ha másoktól mi is elvárjuk ugyanezt. Sajnálhatjuk, ha hátrányt szenved valamiben, ha súlyos beteg, ha, éhezik, ha bántják vagy diszkriminálják – de csak azért, mert más valamiben vagy nem úgy gondolkodik, ahogy szerintünk helyes, nem szorul sajnálatra. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne tárhatnánk fel előtte a mi nézőpontunkat, ne nyithatnánk fel a szemét az értelmezés többféle módjára – sőt, tegyük is meg, ha lehetőség adódik erre. Könnyen lehet, hogy nyitott lenne rá.

Advertisements
Kategória: Uncategorized
Címke: ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s