Autista vagy? Ó, sajnálom.

Ugye milyen szomorú látvány ez a sok autista a képen? – mutat a kolléganőm szánakozó mosollyal egy fotóra, amelyen húsz Down-szindrómás személy látható. Napsütés, kék ég, fák a háttérben, mosolygó emberek, akik összeálltak egy fotó erejéig – de sajnos belerondítanak azzal, hogy “autisták”, így már minden egyéb körülmény elveszíti a jelentőségét, csak ez a “defekt” tűnik fel.

Megjegyezném a korrekció kedvéért, hogy nem autisták szerepelnek a fotón, hanem Down-szindrómások. Meg is jegyzem, de fölöslegesen. Neki édesmindegy, fogyatékos-fogyatékos. És mint olyan, szánnivaló, sajnálatra méltó. Jólesik a szánakozás, hisz ezáltal is érzi: ő egy jólelkű, melegszívű ember. Léleksimogató érzés. Olyan hatást kelt, mint egy virágra szálló lepke. Persze ha szembejön vele az utcán egy láthatóan fogyatékos személy, nem a lepke-effektus érvényesül, hanem emberünk gyorsan megfogja a gyereke kezét, majd ahogy elhaladnak, a fülébe suttogja: Danikám, el kell kerülni ezeket a szegény beteg embereket, nem szabad szóba állni velük, sosem lehet tudni, hogy nem kapsz-e el tőlük valamit. Utána hálát ad az égnek/Istennek/a Szentatyának, amiért ő és a családja egészséges és normális.

sorry2A szánakozás kétségkívül könnyebb, mint a gondolkodás. Kényelmesebb, mint megpróbálni megérteni, miről beszél a másik, aki nem a sajnálatot tartja a megfelelő reakciónak. Marad a szánakozás. Jóleső érzéssel jár, még az agyát sem kell megerőltetnie. Maximum egy kis morgás fér bele, ha az az idegesítő másik megpróbálja kibillenteni ebből a kényelmes illúzióból, például azáltal, hogy elmagyarázza, miért is nem kell rögtön sajnálni valakit, aki nem átlagos. Persze ha az a bizonyos illető olyan hihetetlenül pofátlan, hogy nem hagyja őt a jóleső sajnálkozás simogató aurájában lebegni, hanem mindenféle zagyvaságot hord össze arról, miért ártalmas az átlagtól eltérő embereket az átlagosoknál kevesebbre tartani, akkor jöhet egy könnyed kis oroszlánüvöltés vagy némi személyeskedés, bagatellizálás is. Márpedig nem, nem lehet nekik olyan jó életük, mint a normális embereknek. Azért, mert én így gondolom! Nem is gondolom, hanem tudom, hisz ez egyértelmű! Te vagy az, aki nem jól látja. Belátnád te is, ha ismernél egy fogyatékost (én nem ismerek, de ezt nem vallom be).

Napi munkahelyi indulatözön letudva. Oké, lehet, hogy nem volt szép, de hát nem volt mit tenni. Ő provokálta ki a semmitmondó okoskodásával, menjen a fenébe. Máskor pedig inkább maradjon csöndben. 

Milyen is lenne, ha közölném eme nemeslelkű kolléganővel, hogy autista vagyok?

Kb. olyan, mintha azt hoznám tudomására, hogy van egy titkos harmadik fülem a fejem tetején.

Előbb a szemei, majd a szája kerekedne ki, utána megpróbálna valamilyen hangot kiadni, de csak többszöri próbálkozásra sikerülne. …..Öö…ööö……u..u…ugye most csak viccelsz? Majd: ……de hát te nem is látszol…ööö…olyannak. Végül: Hááát….ööö….soha nem gondoltam volna pont rólad…sajnálom.

Bizonyára azért is lenne kínos számára a szituáció, mert bár magát látszólag sokkal többre tartja nálam, gyengébb pillanataiban kiböki, hogy mennyire irigyel. Hogy mennyire szeretne ő is olyan magabiztos, alapos és céltudatos lenni, mint amilyen én vagyok. Én ugyan jól tudom, hogy mindhárom területen bőven van mit fejlődnöm, viszont ha kissé gonoszkodva belegondolok, hozzá képest tényleg nem állok rosszul. Persze ez tökmindegy, mert egyébként eszembe sem jutna hozzá hasonlítani magam, számomra ő semmilyen területen nem versenytárs, már csak a munkahelyi feladatainkat tekintve sem. Számára én (és mindenki más) viszont az. Neki fontos, hogy több legyen másoknál és hogy ezt minél többen elismerjék. Ehhez minden eszközt be is vet, például Danika spagettievős vagy versmondós fotóját is szívesen mutogatja a kollégáknak, hogy jó benyomást keltsen. Zsófikáét már nem, ő ugyanis túlsúlyos, mit gondolnának róla (a kolléganőről), akik látnák?

A témához visszakanyarodva: nincsenek illúzióim, nem változtatna a szemléletén az sem, hogy immár ismerne egy dolgozó aspergerest, akire ráadásul nagyobb szükség van a munkahelyen, mint őrá. Ellenkezőleg: magára erőltetné a sajnálatot, hogy saját illúzióját, miszerint az autisták szánnivaló szerencsétlen retardok, fenntartsa. Miután valamelyest magához térne a döbbenetből, könnyen “helyre tenné” a számára irigylésre méltó tulajdonságaimat is a fejében (“Annak ellenére, hogy autista, meglepően céltudatos.”), amit pedig nem kedvel bennem, azt mind az érintettségemnek tulajdonítaná (“Azért nem méltányolja az ötleteimet, mert autista”). Talán még oda is képzelne a “szegény autisták” közé a fotóra.

Na persze engem az utóbbi nem zavarna, nyugodtan odaképzelhet. Tucatnyi kísérletet tettem már a horizontja tágítására, ha alkalom adódott rá, de úgy tapasztaltam, hogy ő a szűklátókörű-szindróma egy meglehetősen súlyos fajtájában szenved.

Talán inkább sajnálnom kellene?

Áh, nem. Ne feledjük, hogy állapotuk ellenére a szűklátókörű-szindrómában szenvedők is emberek, akik biztosan nem szeretik, ha sajnálják őket.
Reklámok
Kategória: Uncategorized
Címke: ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s