“És te mit csinálsz szombat este, amikor mindenki a diszkóba megy?”

Tara bulikról és fesztiválokról szóló írása kapcsán rengeteg témához köthető személyes élmény jutott eszembe. Való igaz, hogy sokan a bulikba járást egyenlővé teszik az NT léttel, míg az aspikról a zajos társaságokat kerülő, kócos hajú szemüveges geek-ek jutnak eszükbe, akik esténként a számítógép előtt perszeverálják az SI-jüket. Holott ez a kép jóval árnyaltabb.

Húszas éveim nagyrészét kollégiumban töltöttem, ahol – mint akármelyik kollégiumban – a csendes, társaságkerülő szobamolytól az alkalmi bulizón át a nagyszájú NT partiarcokig a személyiségprofilok minden formája megtalálható. Talán nem is kell ennél jobb szocializációs tréning egy introvertált aspi számára a felnőttkor elején – és jobb hely sem, ahol hatalmasakat lehet pofára esni.

A mi kollégiumunkban minden második hétvégén volt helyi buli egy külön ilyen célra kialakított helyiségben. Az egyszerűbb áttekinthetőség kedvért a résztvevőket így lehetne bekategorizálni: a keménymag, akik éjfél után jelentek meg egy kiadós alapozás után, és rendszerint ők voltak azok is, akik a leghosszabb ideig bírták a partizást; a szolidabb bulizós banda, akik nem voltak ott minden alkalommal és a kora hajnali órákban már nyugovóra tértek; a visszafogottabbak, akik egy fáradtságos hét után lementek kicsit táncolni, szórakozni, de nem vitték túlzásba, pár óra után el is mentek aludni. Ezeket a kategóriákat természetesen nem lehet ilyen élesen elkülöníteni egymástól, sokan pedig hol az egyikbe, hol a másikba estek bele a hangulatuktól vagy egyéb körülményektől függően.

Ez a leosztás persze nem kizárólag a bulizásra, sokkal inkább a tágabb értelemben vett társasági életre vonatkozik, amelynek a bulizás csak az egyik, viszonylag jól megfigyelhető megnyilvánulási formája. Magáról a leosztásról azonban csak a kollégiumi pályafutásom egy későbbi szakaszában szereztem tudomást, az elején ugyanis egy negyedik kategóriába tartoztam: abba, amelynek a tagjai nem vettek részt egyetlen buliban sem és nem is éreztek késztetést arra, hogy legalább alapszinten megismerjék a partizós életmódot. Ezzel alapjaiban nincs gond, viszont tény, hogy – ahogy Tara is leírja – az extrovertált NT-k életformáját általában magasabb rendűnek tekintik, mint azokét, akik természetükből, szociális készségeik részleges hiányosságából vagy bármi másból adódóan több időt töltenek egyedül és inkább otthon olvasnak, tanulnak vagy számítógépeznek, míg mások buliznak. Ez pedig az olyan fiatalok számára, akiket még a közvetlen környezetük, családjuk is gyakran leszól a visszahúzódó természetük miatt, különösen önbizalomromboló lehet. Fokozottan érvényesül egy kollégiumban, ahol a lakók privát szférája maximum a szoba egyik sarkából áll, ahol állandó közösségi élet folyik, és ahol mindig akad néhány nagypofájú ember, akik mások nyílt vagy burkolt lejáratásában lelik örömüket. Utóbbiak a sorból valamilyen értelemben kilógó emberek sebezhetőségét is kiválóan letapogatják, alkalomadtán pedig oda is csapnak.

Ebből adódóan a visszahúzódóbb természetű, beilleszkedési nehézségekkel küszködő emberek úgy érzik, csak akkor fogadják be őket mások, csak akkor válhatnak egy közösség teljes értékű tagjává, ha a közösség menőbb tagjaihoz hasonlítanak. A menőbb tagok pedig természetesen azok, akik széles körű szociális hálóval rendelkeznek, akik ismerkednek, bulikba járnak, csajoznak/pasiznak és aktív szerepet vállalnak a közösség életében. Ők jelentik tehát a követendő példát azon periférián lévők számára, akik saját vagy mások elvárásainak megfelelve szeretnének egy társaságba integrálódni. A kérdés már csak az, hogy hogyan lehet ilyenné válni.

Amikor én ebbe a fázisba jutottam, próbáltam ellesni a népszerűbb emberek viselkedésmintázatait, amelyeket aztán több-kevesebb sikerrel alkalmazni is próbáltam. Ez azonban nem saját kezdeményezés által valósult meg, hanem inkább úgy, hogy mások által csapódtam hozzá egy adott társasághoz, egy beszélgetéshez, vagy mások hívtak buliba, szórakozóhelyre. A “helyénvaló” beszélgetés és viselkedés rengeteg energiát emésztett fel, miközben folyamatosan figyeltem, mások ezt hogyan csinálják. Azt korán észrevettem, hogy minden erőfeszítésem ellenére nekik mindig könnyebben megy a beszélgetés, tánc, ismerkedés, és nem értettem, én miért nem tudok olyan felszabadult és laza lenni, mint ők. Azonban úgy éreztem, kollégiumi közösségben nincs más választásom, mint hogy ne adjam fel a próbálkozást, az időnkénti sikerélmények hatására pedig sokkal jobb lett a közérzetem is. Ez utóbbi annak is volt köszönhető, hogy időközben néhány nagyon közeli barátom is lett.

Ez persze még távolról sem jelentette azt, hogy a szociális készségeim NT-szintre fejlődtek. A kezdeményezőkészségem például továbbra is a béka hátsófele alatt volt, mert az ezen a téren elszenvedett kudarcok nagyon érzékenyen érintettek. A szociális esetlenségek pedig egy olyan téma, amin a nagypofájú emberek előszeretettel viccelődnek. Többször voltam tanúja ilyen beszélgetéseknek valamelyik kollégiumi közösségi szobában:

Tudjátok ugye, ki az a Kovács Gabriella? A volt csajomnak, Flórának a szobatársa. Nos, képzeljétek, a minap elmesélte nekem, hogy egy srác randira hívta, és kérdezte tőlem, hogy szerinte mit fognak csinálni. Mondtam neki, hogy Gabikám, szerintem kézen fogva átsétáltok a Lánchídon, majd beültök valami romantikus étterembe, ahol salátát esztek és bort isztok. Gabriella elgondolkodott, majd közölte, hogy hű, ez nem hangzik rosszul, de azért ő kissé bizonytalan.

A mesélő, egy népszerű, partiarc fiú pukkadozva röhögött, miközben előadta a sztorit. A hallgatóság is hangosan nevetett, én azonban nagyon elgondolkodtam: ez a fiú engem jól ismer, van közös társaságunk, egyike azoknak, akikre a népszerűségük miatt hasonlítani szerettem volna. Most pedig nyíltan megaláz valakit, ráadásul nevesítve. Vajon nem mesél-e rólam is hasonlóan “vicces” történeteket, amikor nem vagyok ott? Nem tartom kizártnak, hogy ilyen előfordult, néha ugyanis engem is kinevetett vagy lekicsinylő megjegyzést tett rám, miközben máskor nagyon jófej módon viselkedett velem. Akkor nem jöttem rá, hogy nem sok előnyöm származik a vele való kapcsolatból, inkább úgy éreztem, örülnöm kell annak, hogy egy ilyen népszerű srác egyáltalán megtűr a környezetében egy ilyen fura izét, mint én vagyok.

Ez a felfogás aspik körében egyáltalán nem ritka. Sokan a szűkebb és tágabb környezetük (nagyrészt) negatív visszajelzéseinek hatására úgy érzik, nem érnek annyit, mint mások, ezt az álláspontot pedig internalizálják is. Ezért nem is támasztanak magukkal szemben nagy elvárásokat és a környezettől sem várják el, hogy egyenjogúként kezeljék őket. Velük van a gond, ők ilyen selejtek, ezért teljesen természetes, ha úgy is bánnak velük. Ha valaki mégis egyenrangúként kezeli őket, azt az illető nagylelkűségének tulajdonítják. Mint azt a fórumon tapasztaltam, ez a beidegződés annyira mélyen lakozik az emberekben, hogy még észrevétetni is nagyon nehéz, és csak azután következik a hosszú és fáradtságos munka, amelynek segítségével fokozatosan oldani lehet, majd megszabadulni tőle.

A folyamatot nem könnyíti meg, hogy a környezet nagyrészének az egyén viselkedésére adott válaszai ezután sem változnak, sőt, intenzívebbé válnak annak hatására, hogy az illető fokozatosan egyre nagyobb magabiztosságot mutat. Hisz ha eddig mindig le lehetett másolni Kovács Gabriella házi feladatait, lehetett tőle nagy pénzösszegeket kölcsönkérni és gúnyos poénokat elsütni a kárára, akkor most miért nem lehet? Nosza, próbáljuk meg visszarugdosni az azelőtti kihasználható állapotba.

A népszerű, partiarc NT-k nagyon jól tudják, hogy az ő életformájukat általánosságban előbbre valónak tartják, mint a visszahúzódóbb emberekét és sokszor úgy tesznek, mintha a társaságba járás, bulizás, közösségi programok a szabadidő eltöltésének egyetlen “normális” módját jelentenék. Ennek egyik legérdekesebb példáját egy külföldi nyelvtáborban tapasztaltam, amikor egyik csoporttársam (mindketten tizenévesek voltunk) hencegve mutatta, hogy milyen farmert vett az esti kocsmázós programjára, ahová a pár nappal azelőtt megismert barátnőjével mennek. Hirtelen eszébe jutott, hogy engem is hívjon, majd miután elutasítottam, megkérdezte: “Miért vagy te ilyen visszahúzódó? Mit szoktál csinálni szombat esténként, amikor mindenki a diszkóba megy?” Azt feleltem, hogy inkább más tevékenységgel töltöm az időt otthon, egyébként meg a legjobb barátnőm is ezt preferálja, mire ő ezt mondta: “Persze, mert ha a legjobb barátnőd, akkor nyilván olyan, mint te. De nem gondoltatok arra, hogy így milyen sok jó élményről maradtok le?”

Ami azt illeti, nekem a jó élmény egész mást jelentett, mint a diszkóba meg kocsmákba járást, de mivel belém is az rögzült, hogy a társasági élet ezen formája valami hű de menő dolog, az otthon perszeverálás pedig lúzerség, nem tudtam hatékonyan kiállni magamért. Sok aspira jellemző, hogy miután eleget rugdosták az életformája meg a beilleszkedési nehézségei miatt, felveszi ugyanezt az attitűdöt, amely kétféleképpen is megnyilvánulhat. Egyik, amikor sikerül neki is valamennyire beilleszkednie egy társaságba, eljár velük bulizni, szórakozni, ettől pedig végre menőnek érzi magát és mintegy visszafizetésképpen ő is ugyanúgy lenézi azokat, akiknek ez nem sikerül, mint ahogyan nemrég őt is lenézték mások. A másik verzió az, amikor válaszképpen a saját életformáját tünteti fel magasabb rendűnek, az övét becsmérlőkét pedig fölényesen leszólja. Mindkét álláspont érvekkel magyarázható és – mivel mások bántásának hatására alakul ki – némiképp érthető is, ám ugyanúgy nem helyes. Én is mindkettőbe belekóstoltam, azonban kellő önreflexióval idővel ezeken túl lehet lépni.

De nem csak ezeken, elvégre a másokat lenéző partiarc NT-k is dönthetnek úgy, hogy nem szólják le a más életstílust preferálókat, hanem tiszteletben tartják, hogy a szabadidő eltöltésének rengetegféle módját és ezáltal az embereket teljesen hiábavaló rangsorolni. Aki mégis ezt teszi és ettől annak ellenére sem tágít, hogy más életstílust preferálók kiállnak magukért és semmi kivetnivalót nem látnak abban, hogy az emberek ebben a témában sem ugyanúgy gondolkodnak, akkor nem is érdemes időt tölteni az ő társaságukban.

Kellő gyakorlással, önmagunkért való határozott kiállással, önreflexióval és persze az önbizalom fokozatos építésével el lehet jutni addig, hogy a gúnyos, lekicsinylő megjegyzések egyszerűen leperegjenek rólunk. Az pedig, hogy a másik fél a megjegyzése hatására jobban érzi-e majd magát, nemigen fog érdekelni. Ha eljut oda, hogy elgondolkodik a hozzáállása helyességén, akkor esetleg elbeszélgethetünk ismét.
Advertisements
Kategória: Uncategorized
Címke: ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s