Ne buzizz, szurkolj!

A Magyarország-Portugália Európa-bajnokság meccset a Szabadság téri kivetítőn néztük Tarával. A több ezer fős nézősereg szurkolása részben Cristiano Ronaldo buzizásából állt – persze nem csak ott, hanem máshol is, például a mérkőzés lyon-i helyszínén, amint az a tévéfelvételeken és az élő közvetítéseken is látható (vagy inkább hallható) volt.

P1100511-2

A fotó a Pride-on készült.

Fociszerető emberként és egy több évig tartó foci SI-vel a hátam mögött persze jól tudom, hogy hasonló helyzetekben a buzizás úgymond “bevett” dolog. És nem csak a buzizás, hanem a zsidózás vagy a románozás is. Itt közbe kell szúrni, hogy már csak azért is megérte részünkről az Eb, mert a “hülye ukrán, büdös román” skandálást felváltotta az “aki ugrál, büszke magyar” – igaz, az “eredeti” szöveghez korábban sem ragaszkodtak foggal-körömmel, néha ugyanis a románt felváltotta a szlovák, ha az ország épp valamilyen politikai botrányba keveredett északi szomszédaival.

Na meg a nacionalizmus. Ezzel persze semmi gond nincs addig, amíg odáig nem fajul, hogy miért nem ugyanúgy gondolkodik mindenki más is. Az Eb kezdete után egy héttel megkérdeztem egyik köztudottan fociszerető kollégámat, hogy melyik csapatoknak szurkol. Az arckifejezése olyanná vált, mintha egy vízilófejű krokodil szólt volna hozzá, abból is egy rondább fajta. Gondoltam, nem értette a kérdést, ezért megismételtem, bár őt ismerve sejtettem, hogy nem a hallottak verbális interpretációja okoz neki problémát, hanem valami egészen más. Nem is okozott csalódást: “Olyan nincs, hogy csapatoknak. Magyar ember a magyaroknak drukkol és senki másnak.” Mikor közöltem, hogy van még azért néhány csapat, amelyeknek drukkolok, hitetlenkedő fejcsóválással tette hozzá, hogy ő igazi magyar, ezért neki nincs ilyen megosztottsága. Én ezek szerint nem vagyok igazi magyar, sőt talán magyar sem, pláne ha az is kiderült volna, hogy jó aspiként hasonló intenzitással szurkoltam a volt SI országaim csapatainak és még néhány általam kedvelt csapatnak, mint a magyar válogatottnak (pech: egyik sem jutott be már az elődöntőkbe sem).

Kíváncsiságból bedobtam egy Eb-ről szóló cikk ezerrel pörgő kommentfelületére, hogy AS-es vagyok – persze a provokáció elkerülése mérséklése érdekében csak miután kifejtettem a véleményemet a cikk témájáról is. Nem kellett sokat várni, rögtön jött egy egyszerű és tömör “Menj vissza a diliházba!” válasz. Nem különösen említésre méltó, csak egy apró példája annak, hogy sokaknak a szurkolás az indulataik másokon való levezetését is jelenti, legyenek azok a saját vagy az ellenfél csapatának játékosai, más szurkolók, vagy bárki, akinek esetleg köze sincs az egészhez.

Holott ha a sok buzizással, románozással, zsidózással, nőgyűlölettel egybekötött indulatlevezetés mérséklődne, vagy legalábbis olyan formát öltene, amiben a feszültség levezetése vagy épp az öröm vagy a csalódás kifejezése nem másokba való belerúgással járna együtt, akkor minden bizonnyal hitelesebb lenne a magyar válogatott szép teljesítményét követő nagy nemzeti összetartozást zengő örömünnep is. Akkor ugyanis nem kellene egy homoszexuális, egy zsidó vagy egy román felmenőkkel rendelkező szurkolónak úgy érezni: én nem tartozom ide. Az én származásom, szexuális irányultságom, nemem itt egy eszköz mások megalázására. Bár én is szívből szurkolok a magyar válogatottnak, engem itt gúnyolnak, kirekesztenek.

Joga van mindenkinek úgy örülni a sikernek, hogy nem érzi úgy, kitaszítják. A kudarckezelés is hasonló mintázatot mutat – sokan nem tudnak kulturáltan veszíteni. A kulturáltság pedig akkor is mérvadó, ha a vereség netán igazságtalanságból származott.

Ilyenkor mindig Fehér Miklós szavai jutnak eszembe, aki sajnos már nem játszhatott a 2016-os Eb-n, vagy nem szurkolhatott visszavonult játékosként a társainak.. és akit szintén nem lehet feledni. Ő mondta: “Engem a futball megtanított győzni, és megtanított veszíteni is, és megtanított arra is, hogy az öröm úgyis felülkerekedik a bánaton, és hogy a gól maga a boldogság, a gyógyír minden addigi kihagyott helyzetre…”
Azt gondolom, ennek az első része nemcsak a játékosra, de a szurkolóra is igaz. Persze csak arra, akibe szorult annyi kulturáltság és intelligencia, hogy felfokozott érzelmi állapotban is képes legyen eldönteni, hogyan viselkedik: ártalmatlanul vagy másokat megalázva fejezi ki az örömét vagy a csalódottságát. Tud-e játékosként szerény és kedves maradni egy mesterhármas után, vagy esetleg tóba hajítja a mikrofont, ha egy riporter nekiszegez egy kérdést. Tudja-e szurkolóként tisztességesen kezelni a győzelmet vagy a vereséget, vagy örömében/bánatában rácsap a mellette elhaladó lány hátsójára, majd buzizik egy jót a kocsmában pár sör mellett.

Persze a mikrofon tóba hajítása vagy a hátsóra verés/buzizás semmit nem mond arról, hogy az illető milyen játékos vagy mennyire lelkes szurkoló, az emberi megítélést viszont negatívan befolyásolhatja. Egyúttal érdemes feltenni a kérdést, mi fontosabb: az, hogy valaki a sportot (vagy bármi mást) eszközként használva szabadon buzizhasson, vagy pedig az, hogy egy amúgy is marginalizált kisebbség biztonságban érezhesse magát. Szerintem egyértelműen az utóbbi.

Advertisements
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s