Amikor előmászik a sötét ösztön

Késésben vagyok munkából, ami szinte soha nem fordul elő. Rohanok a buszhoz. Megpróbálom kikerülni az előttem haladókat a járdán, köztük a vak szomszédomat, aki fehér bottal, körültekintően halad a maga tempójában. De nem könnyű, mert többen mennek egymás mellett, azaz dehogy mennek, inkább cammognak, nekem pedig sietnem kell.

– Felrúgom! – mondja bennem egy hang, amint próbálom a szomszédomat kikerülni. Sikerül, de közben kissé nekimegyek, odavetek egy sietős elnézéskérést, majd rohanok tovább. Elérem az épp induló buszt, végre egy kis nyugi, bár el fogok késni.

– Mi a fenét mondtam magamban az előbb? – kérdezem magamtól, de az a bizonyos hang még mindig erőteljes. Olyankor jön elő, amikor bizonyos szerencsétlen körülmények együttállása következtében az IQ-m és az EQ-m valami drasztikus mélységbe zuhan, legalábbis úgy érzem. Most például egy szabadnap után nem kapcsoltam vissza az ébresztőt a telefonomon, és mivel amúgy sem aludtam jól, mert kínoz a nyavalyás tavaszi pollenallergia, később ébredtem és azonnal rohannom kellett. A késés számomra amúgy is stresszhelyzet, és mi van, ha a főnök most az egyszer időben ér be, én pedig nem? Hosszú napom lesz, munka utáni programom is van, amihez jelenleg semmi kedvem. A reggeli kávét sem volt időm meginni, ami nélkül pedig használhatatlan vagyok. Mindennek a tetejébe még a barátságos szomszéd cicának sem volt időm köszönni, akit minden bizonnyal egy agyfrissítő kávé után sétáltat a gazdája eme szép napfényes kora reggelen.

Szóval nem tudom, ez a fura hang honnan jön, talán valamelyik politikus inspirálja, mindenesetre folytatja a monológját:
– Minek megy ő ilyen lassan? És egyáltalán hová megy és miért? És miért pont most, amikor annyian sietnek és kerülgetniük kell?
– Hová menne? Dolgozni, ahogy én is… – próbálok vitába szállni a hanggal, de még mindig dominál bennem a fáradtság, az idegesség és a koffeinhiány. Így nehéz elbánni egy ilyen kellemetlen ellenféllel, aki ezt érzékelve bele is lendül:
– Miért kell mentegetni? Elképzelésed sincs, mit dolgozhat. És amúgy is utálod, nem? Olyan erőltetetten modoros, aranyossrácos stílusban beszél a nőkkel, hogy az egyenesen elviselhetetlen. Tegnap is így beszélt a liftben, alig vártad, hogy megszabadulj tőle. Biztosan így kompenzálja azt, hogy nem lát. Ugyan mi a jó a társaságában, miért kellene tisztelni?
– Nem utálom, csak én másféle társalgási stílust részesítek előnyben – mondom kissé határozottabban és érzem, hogy őkelme lassan-lassan háttérbe szorul. Nincs torlódás, nincsenek egymást érő ideges, lökdösődő utasok (vége a reggeli csúcsidőnek), vagyis semmi nem történik, amitől erőre kaphatna. Ellenkezőleg, a tudat, hogy hamarosan beérek az irodába, elkezdhetem a napi teendőket és közben nyugisan iszom egy finom kávét, kezd megnyugtatni. De amint megyek befelé az épületbe, ez a hang még tesz egy kétségbeesett kísérletet:
– Én is itt vagyok! Vedd tudomásul, hogy nem szabadulsz tőlem! Úgyis mindig megérzem, mikor lendülhetek támadásba.
– Elég volt! – zárom le a vitát és belépek az irodába. A kollégáim meglepődve néznek rám, mert mégiscsak fura, hogy nem elsőnek, hanem utolsónak érkezem. A főnök tíz perccel utánam lohol be, addigra már nekiláttam a munkának, kezemben a kávésbögrével.

A hangból pedig nem maradt más, csak egy kellemetlen emlék, a helyét immár teljesen átvették a magasabb szintű agyfunkciók. Végre embernek érzem magam.

Néhány nappal később újra találkozom a vak szomszédommal, ezúttal munkából jövet.
– Szia B, itt a lift – mondom, amint belép az ajtón. Bemutatkozni nem kell, mert a hangomról azonnal beazonosít.
– Sziasztok, kezeteket csókolom, kedves hölgyeim, szép napotok volt? – üdvözli a liftre várókat, majd néhány mondatváltást követően elindulunk a lifttel fölfelé.
– Bocs, hogy kissé neked mentem a minap – mondom B-nek, ő meg néhány pillanatra elgondolkodik, próbálja felidézni, mi is történt pontosan.
– Ja, akkor reggel? Semmi gond, gondolom, siettél – feleli, én meg újra elszégyellem magam. Siettem meg a többi idegesítő körülmény, de mindez nem mentség az udvariatlanságra meg a bunkóságra, az amolyan megvetendő, sötét bugyrokból előmászó pillanatnyi indulatokra meg pláne nem. Ami azt illeti, B. kiválóan elboldogul. Elégedett a munkájával, megoldja a közlekedést, vásárlást, önálló háztartásvezetést, társasága van, és csupán olyan dolgokban szorul segítségre, mint a nagyobb vásárlások, a számlák befizetése és néhány egyéb ügyintézés. Néha persze szívesen veszi a segítséget akkor is, ha egyedül is boldogulna, de azt nem veszi jó néven, ha mindig ugranak mások, vagy ha látássérültsége miatt olyan prioritásokban részesítik, amelyekre nem tart igényt. Nem kell átadni neki a helyet a járműveken, nem kell kinyitni neki az ajtót, nem kell előreengedni, nem kell megnyomni a gombot helyette a liftben. Akkor sem, ha így mások idejéből is néhány másodperccel több megy el, illetve akkor sem, ha néhányan mindezt úgy értelmezik, megfosztották őket attól, hogy “jót tegyenek” valakivel.

“Semmi gond, gondolom, siettél” – igen, ez bizony úgy hangzik, mintha beletörődött volna abba, hogy az emberek nagy többségének ő nem más, mint egy idegesítő körülmény. Aki lassan jár, aki több helyet foglal el a fehér botjával, akire külön figyelni kell és akit kerülgetni kell. Valószínűleg sokan így is bánnak vele.

– Nos hát akkor kezeteket csókolom, hölgyeim, szép estét kívánok – veszi elő újra a szokásos modoros stílusát, amint kilép a liftből. Hát igen, haverok nem leszünk. Nem is muszáj azok lennünk. De a kölcsönös tiszteletet megadjuk egymásnak.

Advertisements
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s