Gyász

Az Asperger-szindróma velejárója az érzelmek kezelésének és kimutatásának nehézsége, ami nem csupán szociális interakciókban nyilvánul meg, hanem bármilyen, mások által látható és nem látható élethelyzetben is. Ebből származik az az előítélet, hogy az Asperger- szindrómásoknak nincsenek is érzelmeik – holott ugyanúgy vannak, mint az NT-knek, csak másképp élik meg őket és a külvilág felé is másképp nyilvánulnak meg. Ezért aztán sokszor nem ez a másság okoz nehézséget az érzelemkezelés és -kimutatás terén, hanem a környezet erre adott válasza.

A gyász egy olyan folyamat, amelynek során általában nagyon nagy hangsúlyt kapnak az érzelmek. Minden gyászfolyamat egyéni, és a megélése is számos tényezőtől függ. Ilyen a halál módja, a gyászoló és az elhunyt személyisége, életkora, életeseményei, az egymással való kapcsolatuk és a tágabb környezetben való szerepük.

A szakirodalom különböző, de egymástól élesen nem elválasztható fázisokat állapít meg a gyászfolyamat során. A legszélesebb körben elfogadott szakaszok a következők: anticipációs (megelőző) gyász, sokk, kontrollált szakasz, tudatosulás, átdolgozás, és adaptáció.

Az anticipációs gyász akkor jelenik meg, amikor a halál bekövetkeztét előre lehet tudni vagy sejteni, például egy hosszan tartó súlyos betegség esetén. Ez kis mértékben könnyítheti annak az elviselését, amikor valóban megtörténik. Más a helyzet egy hirtelen halál esetén, amikor az első fázis a sokk. Ez ilyenkor rendszerint intenzívebben jelenik meg, és a hatása is erőteljesebb. A reakció vagy intenzív érzelemkitörés, vagy épp az ellenkezője, az emocionális bénultság. Az utóbbi említése azért fontos, mert gyakran tévesztik össze a jó tűrőképességgel, holott a kettő párhuzamba állítása abszolút nem releváns.

Nálam pontosan két napig tartott az az állapot, amelynek során szinte képtelen voltam érzelmi reakciót mutatni. Csak léteztem gépiesen, azzal a tipikus aspiarccal, amelyet az összeszorított száj és a merev tekintet jellemez. Ezt az állapotot értelmezik néha úgy, hogy “milyen jól bírja”, holott ennek csupán az a funkciója, hogy az érintettnek időre van szüksége, amíg fokozatosan magához engedi a megrázkódtatást. Amikor ez kiteljesedik, akkor felszínre törnek az érzelmek is. Esetemben itt lépett fel egy komolyabb érzelemkezelési zavar: napokig nem önmagamnak, hanem egy tőlem teljesen független idegennek éreztem magam, aki alig érzékeli, hogy mi történik körülötte. Ez pedig annyira ijesztő volt, hogy hozzám közelállókhoz menekültem, mert csak a velük való interakció során tudatosítottam, hogy ki is vagyok.

A kontrollált szakasz a sokk kiteljesedése és a temetés közötti időszakot jellemzi, utalva az utóbbit megelőző tennivalókra. Már akit érintenek – de akit nem, az is szembesülhet teendőkkel, amelyek nyilván kisebb súlyúak.

A tudatosulás szakasza az elhunyt hiányával való szembesülés folyamatát jelenti, sokak szerint ez a gyász legnehezebb időszaka. Bár az érintett tudja, hogy mi történt, mivel a hiány sokféleképpen megnyilvánul, egy ilyen fajsúlyú veszteség tudatosulása általában hónapokat vesz igénybe. Időbe telik tudatosítani, hogy ez nem csupán egy minden eddiginél hosszabb időszak, amikor valamilyen okból nem kommunikálunk, hanem már soha nem is fogunk. Hogy bár ott van a neve a gtalk kontaktok közt, soha nem lesz már zöld, és ha meghallom a gtalk hangját, soha nem ő lesz az. Hogy soha nem fogunk már semmilyen közös programot szervezni. Hogy bár mindenhol belefutok a hozzászólásaiba a fórumon, többé nem fog írni egyetlenegyet sem, a blogján és az ahhoz kapcsolódó Facebook oldalon sem lesz már új poszt, és nem fog eljönni többé egyetlen fórumtalálkozóra sem. Ugyan milyenek lesznek a fórumtalálkozók nélküle? Mi lesz a közösséggel, amelyet ő hozott létre és amelynek alapembere volt, és mi lesz a magyarországi aspikkal, akiknek a társadalmi elfogadásában ő úttörő munkát végzett, és akik közül soknak személyesen is nagyon sokat segített? Abból is látszik, hogy még mennyire a folyamat elején tartok, hogy úgy érzem, ha most hirtelen felbukkanna vagy meglátnék egy új posztot a blogján, az teljesen természetes lenne.

Ami a gyászfolyamat minden szakaszában külön nehézséget okoz, az a másokkal való kapcsolat, illetve a környezet visszajelzései. Különösen jellemző ez akkor, ha olyan környezetben (is) vagy, ahol egyedül próbálsz megküzdeni a veszteséggel. Aki kissé lelkiismeretesebb és figyelmesebb az átlagnál (a sztereotípiákkal ellentétben ehhez nem muszáj NT-nek lenni), az kiemelten figyel arra, hogy a problémája ellenére ne bántóan vagy durván viszonyuljon a körülötte lévőkhöz. Persze ennek ellenére is előfordulhat, hogy olyan megjegyzést teszel vagy úgy reagálsz másvalaki megjegyzésére, hogy ő azt bántónak érzékeli. Ilyen esetben mindenképpen kérj elnézést, hiszen bármekkora fájdalmad van, az nem jogosít fel mások bántására. Ha meg tudod tenni, utána (vagy bármikor, amikor úgy érzed) vonulj el egy időre. Nagyon fontos, hogy időnként egyedül tudj lenni – nem csak azért, mert igényed van rá, hanem mert az átlagosnál hamarabb és nagyobb gyakorisággal következhet be túltelítődés (meltdown) is, aminek a megelőzésére vagy kezelésére az egyedüllét a leghatékonyabb. A tudatosulás szakaszában már nagy segítséget jelentenek az SI-k is.

A közvetlen környezet esetében a legnehezebb az, hogy sokan (de nem mindenki) viszonylag kevés idő után elvárják, hogy ugyanolyan légy és ugyanúgy viselkedj, mint azelőtt. Persze ennek a hátterében sokszor aggodalom áll, ezt ellensúlyozva próbálják fenntartani azt az illúziót, hogy már jól vagy. Számukra ehhez járul hozzá annak a látszata, ha például ugyanúgy végzed a napi teendőidet vagy ugyanolyan könnyedén beszélgetsz valamiről, mint előtte – arról pedig, hogy valójában hogy érezheted magad, igyekeznek tudomást sem venni. Nem azért, mert nem érdekled őket, hanem mert számukra megnyugtató csak a pozitívumokat látni. Ennek hatására a gyászoló akaratlanul és tudatosan is igyekszik azt mutatni, hogy tök jól van – ám semmi kivetnivaló nincs abban, ha ez nem mindig sikerül és nem is kell folyamatosan ezt a sok energiát felemésztő szerepet játszani. Ha tapintatlannak érzed azt a kimondatlan elvárást, hogy úgy tégy, mintha minden rendben lenne, nyugodtan tedd szóvá határozott és udvarias hangnemben, az adott szituációra vonatkozóan (pl. most nem akarsz az adott tevékenységben vagy beszélgetésben részt venni, hanem inkább félrevonulnál). Ha valaki esetleg megsértődik, azzal nem kell foglalkozni. A gyászfolyamat szakaszainak megélése természetes. Minden bizonnyal a körülötted lévők is éltek már át gyászt, az önreflexióval rendelkező emberek érteni fogják, ha nem is mondják ki.

A tágabb környezetet tekintve többféle hozzáállással találkoztam:

1. Nem tudja, hogy mit mondjon, ezért nem is mond semmit, elvégre abból rossz nem sülhet ki. Ha nem nagyon közeli ismerős, akkor még érzéketlennek sem fog tűnni ezáltal, elvégre nem az ő dolga, hogy bármilyen támogatást nyújtson. A legtöbb részéről az, hogy részvétet nyilvánít, tesz néhány semlegesebb megjegyzést. Esetleg felajánlja a segítségét, hozzátéve, hogy természetesen csak akkor, ha igényled. Ez teljesen rendjén is van.

2. Szintén nem tudja, hogy mit reagáljon, de kötelességének érzi, hogy mondjon valamit. Így aztán ez bárhogy elsülhet (sok dologtól függ, pl. a két ember közötti kapcsolat, megfogalmazás, stílus, tapintat stb.)

3. Nem fogja vissza magát és meg van győződve arról, hogy a másik embernek tényleg hallania kell és szüksége is van arra, amit ő mond. Én pl. ilyeneket kaptam:
– Most már szedd össze magad, ha akarod, akkor jobb lesz.
– Most már ne gondolkodj azon, ami történt. Felejtsd el, úgysem lehet változtatni rajta.
– Nahát, nekem is van egy ismerősöm, aki pár napja halt meg, úgy látszik, ez egy ilyen időszak.
– Engedd el rögtön, az lesz a legjobb. Lépj tovább.

Nem vitatom, hogy mindenkit csakis a jó szándék vezérel, ám ilyenkor első az azonnali heves érzelmi reakció, még ha magamban is tartottam azt. Finoman szólva is elküldtem volna a fenébe azokat, akiktől a fent idézett mondatok származtak. Mert mégis hogy várható el pár nap után, hogy összeszedjem magam, amikor még azt sem értem, hogy hogy tud ugyanúgy felkelni és lemenni a nap, mint előtte, hogy merészel jönni a tavasz, miért nem áll meg az idő itt és most. És mi vagyok én, talán egy gép, amin ha megnyomnak egy gombot, kitöröl egy embert az emlékezetéből? Na és hogy engedjem el, pláne rögtön, amikor akkora szerepet játszott az életemben, amikor annyira közel állt hozzám? Mégis mit képzelnek ezek a tapintatlan bunkók?

Rendkívül fontos az önuralom, viszont az nem egyenlő azzal, hogy a fentiekhez hasonló megnyilvánulásokat le is kell nyelni.  Ugyancsak udvarias, de határozott hangnemben le kell állítani az illetőt. Nem indulatból, akkor ugyanis neki fog feljebb állni, hiszen ő csak jót akart. Másféle érdekes reakciók is előfordulhatnak: amikor az egyik fent idézett mondatról beszámoltam egy kívülállónak, azt a választ kaptam, hogy oké, nem volt szép, de az emberek ilyenek, szeretnek mindenfélét mondani, az a gond, hogy túlérzékeny vagyok.

Hogy lehet-e valamit tenni annak érdekében, hogy a környezet részéről változzon a reakció módja és tartalma, az változó – a tapintat ugyanis nagyrészt intelligencia kérdése, fejleszteni pedig csak annál lehet, akinek megvan a kellő intelligenciája. Akinek nincs meg, az az önreflexióra sem képes. Az előbbi csoportnak nyugodtan meg lehet mondani, hogy miért nem volt találó az adott reakció (fordított esetben én építő kritikának veszem, ha valaki jelzi, hogy amit mondtam, az bántó volt), a második csoporttal pedig érdemes minimalizálni az interakciót (persze sokszor csak élesben derül ki, hogy az illető melyik csoportba tartozik).

Ami a túlérzékenynek nevezést illeti: ez a kifejezés azért nem szerencsés, mert eleve negatív implikációt rejt. Azt sugallja ugyanis, hogy van egy határ, hogy meddig “lehet” érzékenynek lenni, és ezt a határt az állítja fel, aki mást túlérzékenynek nevez. Holott a saját határait mindenki magának állítja fel, ahogy azt is csak az egyén döntheti el, hogy számára mi okoz problémát. Aki a határaidat megpróbálja kitolni azáltal, hogy közli, hogy amit te problémának érzékelsz, az valójában nem az, csak te vagy túlérzékeny, az dominanciát akar gyakorolni a párbeszéd során. Ilyenkor érdemes azonnal hárítani. Ugyanígy az “ilyenek az emberek” sem lehet mentség a szándékos vagy akaratlan bántásra, nem is szólva arról, hogy ez a megjegyzés sok esetben nem más, mint a probléma bagatellizálása.

A többi szakasz még odébb van, ha lesz egyáltalán.

Advertisements
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. a_a szerint:

    Saját élmények egy nagyon közeli hozzátartozóm elvesztése miatt: a furcsa, szinte már kulturálisan berögzült mondatokkal egyáltalán nem tudtam mit kezdeni, sőt egyenesen zokon vettem, amikor jöttek azzal a “hülyeséggel”, hogy tudják, hogy mit érzek. Egy barátom őszintén megmondta, hogy ő nem tudja, hogy mit érezhetek, de meghallgat, és bármit mondhatok neki. Ezt egy 100%-os gesztusnak érzem, ami emberibb, mint a közhelyek, amelyek főleg aspiesan nem értelmezhetők.
    Nálam a külvilág számára nagyon furcsán zajlott le ez a fentiekben említett gyász – bár még nem teljesen ért véget. Az első napokban, amíg elő nem vettem egy verseskötetet, amit nagyon szeretek, addig nem éreztem, hogy önmagam lennék, illetve nem éreztem, hogy mindez megtörtént volna, és újra és újra jött a sokk, hogy ez igen, megtörtént. Ezután jöttek a morbid részek, amelyeken faarccal részt vettem, szinte mindenféle külvilág felé jutó érzelmi megnyilvánulás, összetörtség nélkül. Elmentem a halottasházba, tök jól elbeszélgettem a betegségekről a helyi Dr. House-zal. A temetés intézésnél kifejezetten lelkesen mentem a temetkezési irodába, egyedül a temetőgondok irodájában szorult össze először a gyomrom. Addig még érdekesnek is tűnt minden, és valahol csak ott jöttem rá, hogy itt most rólam is szó van, Ezután végigvittem egy temetésszervezést majdnem teljesen saját lábon, úgyhogy a temetési beszédet is én mondtam el. Utána csodálkozva mindenki jött hozzám és gratulált, hogy úristen mekkora a lelki erőm és hogy, hogy tudtam ezt végigcsinálni ép ésszel. Ez az ép ész pedig valójában csak azt jelentett, hogy minden másképp zajlott bennem, mint az másokban zajlott akkor vagy másokban egyébként zajlana.
    Ezután viszont jött egy olyan szakasz, amikor pánikrohamok alakultak ki, szinte összetörtem, és nagyon nem tudtam megfogalmazni a saját érzéseimet. Alig tudtak vigasztalni, miközben rituálékban temetkeztem. A szobámban konkrétan már majdnem egy oltárt alakítottam ki a halottnak, ami már patológiás gyász. Nem olyan rég jött el az a pillanat, amikor rájöttem, hogy ez nem mehet így, mert kezdett az egész gyász OCD-vé alakulni. Illetve mumifikáltam magamban. Az nem tudom, hogy ez a rituáléskodás mennyire aspie dolog vagy inkább neurotipikus, de konkrétan az úgynevezett “asztalon”, ha elmozdult valami, már nagyon rossz érzéseim voltak. Nem akartam egy idő után az “asztalt”, és nem éreztem jól, hogy létezik.
    Nagyon nehéz volt megszüntetnem ezt a térbeli kivetítését a gyásznak. Egyik nap mindent összecsomagoltam az “asztalról”, és az asztalt elraktam. Azóta sokkal könnyebb, de nem tudom, hogy ezután mi fog jönni. Csak azt érzem jobb lett minden, megszűntek a rémálmok, és a jó emlékek élnem bennem, és mintha elmúlt volna patológiás gyász, és a hiányt is könnyebb lenne elfogadnom, akkor is, ha az ott örökre hiány marad.
    A gyászban nem nagyon hiszem, hogy van túlérzékenység. Aki ezt állítja, szerintem soha sem tapasztalt meg igazi gyászt vagy pedig elnyomta magában.
    Interakciók kerülése: nagyon is kerültek az emberek, emiatt a túlérzékenységnek állított dolog miatt. Aztán a pszichológus elmagyarázta, hogy ez egy alap emberi viselkedés, amit a halálfélelem motivál, azaz az emberek inkább nem akarnak semmit sem tudni a halállal kapcsolatban, ezért elkerülnek, és ezt fogadjam el. Elfogadtam.
    De ellenpéldával is találkoztam, és néha ehhez az ellenpéldához elég egy-két gesztus is.
    Egy gyászkorszak arra is jó, hogy kiderüljön ki az ember valódi barátja, ki az, aki ki tud tényleg tartani mellette és figyel rá. Manapság már sokszor nem jut eszembe a gyászom, ezt pozitívumként értékelem és ma már kifejezetten kerülöm – de már nem tapintatból -, hogy társaságban szóba kerüljön a gyászom vagy pedig közlöm, hogy ha már tudod, “fogadj el így”. A gyász és a gyásznak való gondolati és idő-engedés szerintem a bátorság jele, semmiképpen sem érzelmi túlszaladás, mert így tudod feldolgozni a történteket, ha nem dolgoznád fel, akkor flashbackekként kínozna akár több év, évtized múlva is.

    Bocsánat, hogy a kommentem hosszúra nyúlt.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s