Bagatellizálás

Az érdekvédő aspergeresek munkájuk során gyakran találkoznak velük egyet nem értők bagatellizáló hozzáállásával.* Lássuk, mik a leggyakoribb fajta bagatellizáló megnyilvánulások, amelyekkel találkozunk:

Sprechblasen 3:41. Ennél sokkal nagyobb problémák is vannak.

Ez többféle kontextusban megnyilvánulhat: úgy is, hogy az illető magát a fogyatékosproblémát relativizálja és állítja be kisebb jelentőségűnek más problémákhoz képest (pl. „Valljuk be, hogy ebben az országban a fogyatékosügynél jelenleg sokkal nagyobb problémák is vannak”), illetve úgy is, hogy egy autistákat érintő (szerinte) kisebb problémát jelentéktelenít súlyosabbakra hivatkozva (pl. „Miért pampogsz azon nyilvánosan, hogy hogy beszélt veled XY? Sokkal hasznosabb lenne, ha ilyen semmiségek helyett valós problémák mellett kampányolnál, mint amilyen például az autisták integrációja”.

Az elsőt jellemzően olyan emberek szokták mondani, akik maguk közvetlenül és közvetve sem érintettek, és az adott privilégiumaik által nyújtott státuszuknak köszönhetően az alá-fölérendeltségben hisznek (persze sokszor csak addig, amíg ők maguk nem kerülnek alulprivilegizált helyzetbe). Ha a médiumokon keresztül eljut hozzájuk holmi alsóbbrendű embercsoportok érdekvédőinek az üzenete, különböző módszereket vetnek be annak érdekében, hogy visszarugdossák őket a retarddobozba.

A második eset ahhoz a teóriához hasonló, amit a kriminológiában „betört ablak”-elvnek (broken windows theory) neveznek. Ez az elmélet kiválóan illusztrálja azt, hogy egy kisebb, sokszor jelentéktelennek tűnő probléma hogyan vonja maga után a súlyosabbak kialakulását és terjedését: ha egy házon betörnek egy ablakot és az kijavítatlanul marad, az arra járók azt fogják gondolni, hogy senkit sem érdekel a ház. Hamarosan betörik a többi ablakot is, majd a lopás, rablás, vandalizmus házról-házra, utcáról-utcára terjed és súlyosbodik, egyértelműen jelezve, hogy a környéken bármit lehet csinálni.

Hasonlóan, ha egy autista ember eltűri egy neurotipikustól, hogy csupán a neurális drótozottságára hivatkozva lekezelően beszéljen vele, akkor az jelzés a többi neurotipikusnak arra, hogy az autistákkal ezt lehet csinálni. És ha ezt lehet, akkor az autisták nem egyenrangúak, tehát viselkedni sem kell úgy velük, mint egy másik neurotipikus emberrel. Ebből pedig az következik, hogy közösségekben, az oktatásban, a munkaerőpiacon és az őket érintő döntéshozatalban sem kell nekik megadni ugyanazokat a lehetőségeket.

Ám ha egy környéket rendben tartanak, felszedik az eldobált szemetet és kijavítják a betört ablakot, akkor a terep nem fog helyszínt szolgáltatni a zűrzavar elterjedésének. Hasonlóan, ha egy eltérő képességű ember határozottan kijelöli a határait egy átlagemberrel szemben, akkor az átlagember egyenrangúként fog bánni vele, és a környezete számára is ez lesz elfogadott.

 2. Én igazán elfogadó vagyok a „más” emberekkel, csak ne tolják az arcomba a másságukat.

Aki ezt mondja, az csak a felszínen elfogadó. Vagyis csak addig, amíg neki semmilyen értelemben nem kell foglalkoznia az eltérő képességű embereket érintő problémákkal. Ha más foglalkozik ezzel, az rendben van, de ne csapjon át olyan megnyilvánulásba, ami „sérti a közerkölcsöt”. Azaz a „más” emberek ne szervezzenek felvonulást, ne tömörüljenek rendezvényeken, ne akarjanak kiállni magukért és ne provokálják a normális embereket a másságukkal. Elfogadja a „más” embereket a négy fal között, ha pedig mégis kimerészkednek, akkor lehetőleg ne mutassák a másságukat és tudják, hogy hol a helyük.

 3. Nem kell demonstrálni a másságot, akkor majd nem mennek neked.

Lényegében az előzőhöz kapcsolódik, azzal a különbséggel, hogy ez már nyílt áldozathibáztatás. Keményebb verziója pl. ez: „Ha házhoz mész a pofonért, ne csodálkozz, ha megvernek”. Ez a hozzáállás azt a társadalmilag elfogadott elnyomó normát erősíti meg, ami szerint a másság, legyen bármilyen átlagtól eltérő, nem elfogadható, és minden megnyilvánulási formáért és az abból adódó következményekért az egyén hibáztatható.

 4. Veletek nem lehet kommunikálni, mert érzéketlenek vagytok / túlérzékenyek vagytok / sértődékenyek vagytok / agresszívak vagytok stb, így ne csodálkozzatok, ha mások nem szívesen működnek együtt veletek.

Sokan azt várják érintettektől, hogy azonosuljanak az ő róluk kialakított képével. Aki például a felnőtt autistákra nagyra nőtt gyerekekként tekint, az úgy is beszél velük és tőlük is ennek megfelelő reakciókat vár. Aki megerősítést vár arra vonatkozóan, hogy a család rossz dinamikájának a gyerek vagy a partner autizmusa az oka, az az érintettektől is egy negatív autizmuskép közvetítését várja. Aki siránkozik azon, hogy autista gyereket nevelő szülőként milyen nehéz és rossz neki, az sajnálkozást és lélekápolgatást vár az érintettektől. Azonban ha kiderül, hogy a felnőtt autisták nem nagy gyerekek, nem hátrányosnak ítélik meg az állapotukat és nem is lelkisegélyszolgálatként működnek, akkor az egyén jó esetben reflektál az előítéleteire és idővel felülbírálja őket. Ellenkező esetben azonban önérzeti problémát csinál belőle, hiszen az felháborító, hogy az autisták nem az ő prekoncepcióját erősítik meg, és nem úgy viselkednek, ahogy ő azt elvárná. Ezért aztán zavarba jön, ellentmondásba keveredik saját magával, esetleg dühös lesz, megsértődik, támad és a másik felet állítja be összeférhetetlennek.

 5. Én nem ilyen vagyok, tehát az itt felvázolt probléma nem létezik.

Ezt a gyakorlatban pl. egy ilyen párbeszéd illusztrálná:

A: Nálunk az emberek rögtön másképp kezdenek beszélni valakivel, ha megtudják róla, hogy autista. Nem tekintik őt egyenrangúnak.
B: Ez nem igaz. Én egyáltalán nem nézem le az autistákat.
A: Rendben, de ez még nem jelenti azt, hogy nem ez az általános szemlélet.
B: Márpedig szerintem tévedsz, nekem van egy autista szomszédom, és soha nem láttam, hogy bárki lekezelően viselkedett volna vele.

Aki ezt mondja, az lényegében elhárítja a saját felelősségét egy olyan probléma létezésétől, amelyért egy olyan embercsoport felelős, amelybe történetesen ő is beletartozik. Akkor is, ha ő valóban nem járul hozzá közvetlenül az előidézéséhez. Mindez persze nem azt jelenti, hogy ne lehetne szóvá tenni, hogy ő nem így viselkedik, viszont azzal, hogy a saját önérzetét tisztázva egy társadalmi szinten igenis fennálló probléma létezését tagadja, végeredményben annak a fenntartásához járul hozzá. A probléma kezelését első lépésben a létezésének az elismerése mozdítaná előre.

 6. Igazatok van / van igazság abban, amit mondotok, de sajnos a világ attól még így működik.

Ennek sokféle megnyilvánulási formája lehet:

„Találtál egy cikket, ami alsóbbrendűnek állítja be az autistákat? Az a portál egy rakás szar, minek olvasod?”
„Nyugi, ő ilyen, nem csak veled beszél így, hanem más alulprivilegizált csoport tagjaival is.”
„Az emberek általában lenézik a fogyatékosokat, nem toleránsak velük, ennek fényében a fogyatékosoknak az lenne jó, ha nem integrálódnának a többségi társadalomba. Nem mondom, hogy ez jó, de sajnos ez van.”

Bizonyára mindenki volt olyan helyzetben, amikor nyilvánvaló igazságtalanságokból származott komoly hátránya. Képzeld el a következő szituációt: előléptettek a munkahelyeden, és így egyenrangú pozícióba kerültél egy kollégával, aki eddig fölötted állt a munkahelyi ranglétrán. A kollégádnak nem tetszik, hogy hirtelen egy olyan ember került vele azonos pozícióba, aki eddig szerinte alsóbbrendűnek számított, ezért fölényeskedni kezd veled és mindent megtesz annak érdekében, hogy akadályozzon a munkádban: utasítgatni próbál, valótlanságokat állít rólad a hátad mögött, nyilvánosan lejárató megjegyzéseket tesz rád, lenyúlja az ötleteidet és előadja őket a sajátjaként. Amikor ezt több kollégádnak is szóvá teszed és tanácsot kérsz tőlük a probléma kezelésére, ilyen reakciókat kapsz:

„Á, hagyd, ő ilyen, tavaly is ugyanezt csinálta Péterrel. Ne foglalkozz vele, majd talál mást és leszáll rólad.”
„Nem lehet, hogy te adsz okot arra, hogy így viselkedjen?”
„Szerintem túl nagy jelentőséget tulajdonítasz neki. Ez nem olyan nagy ügy, mindenhol vannak kellemetlen alakok.”
„Igazad van, de ne csinálj balhét, mert az egyrészt olaj lenne a tűzre, másrészt a vezetőség is rossz szemmel nézné. Téged hoznának ki összeférhetetlennek, mert nem tudod békésen elintézni vele az ügyet.”

Az ilyen jellegű viselkedés és a reakciók magyarázata abban társadalom által internalizált szemléletben rejlik, hogy az erősebbnek joga van elnyomni a gyengébbet, a határozottabb fellépésűnek a bizonytalanabbat, a magasabb státuszban lévőnek az alacsonyabb státuszban lévőt, a többségnek a kisebbségi csoportokat. Ha az utóbbi csoportok valamelyikébe tartozunk és ezáltal hátrányos megkülönböztetésben részesülünk, akkor a körülöttünk lévők nem az erőszakos, agresszív viselkedést ítélik el, hanem a jogos panaszaink és észrevételeink jelentéktelenítése által minket tesznek felelőssé akár nyílt áldozathibáztatás, akár sajnálkozó, beletörődésre való buzdítás formájában. Az érdekvédők azonban nem úgy gondolják, hogy mindez rendjén van.

 7. Én ezt jó szándékból mondtam.

A jó szándék önmagában addig becsülendő, amíg nem valami teljesen más cél érdekében kerül megemlítésre. A „jó szándék” sokféle szituációban szolgálhat eszközként, többek között alkalmas lehet a másik ember nézőpontjának a relativizálására, elnyomott helyzetének fenntartására is:

„Igaz, hogy azért nem vesz komolyan, mert aspergeres vagy, de a te érdekedben mondom, hogy ne tedd szóvá. Még neki állna feljebb és te jönnél ki rosszul belőle.”
„Te leszel a hülye, ha reagálsz rá. Hadd ossza az észt, okos enged.”

Igen ám, az okosak engednek, a szamarak meg azt csinálnak, amit akarnak (© fórumtag). Lényeg, hogy bármilyen jó szándék áll egy tett, utasítás vagy tanács mögött, ha nekünk hátrányunk származik belőle vagy az előnytelen helyzetünk fenntartásához járul hozzá, akkor köszönettel vissza kell utasítani.

Bónusz: Te úgyis csak egy autista/aspergeres vagy, téged nem kell komolyan venni.

Ez az a fajta bagatellizálás, amelyről minden érintett tudna mesélni, aki nyíltan felvállalja az autizmust. Természetesen ezt így nem szokták nyíltan kimondani, csak különféle módokon utalnak rá. A neurotipikustól eltérő képességprofilt sokan nem egyenértékűnek, hanem alacsonyabb rendűnek tekintik (amihez asszisztál a média, a magyar szakirodalom nagy része és sok szakember is), és ez már meg is adja a lehetőséget nekik arra, hogy az egyébként ésszerű meglátásainkat és jogos sérelmeinket ne vegyék komolyan.

*Fontos megjegyezni, hogy bagatellizálni nem csak NT-k, hanem olyan érintettek is szoktak, akik internalizálták a társadalom kisebbségi csoportokhoz való hozzáállását és/vagy saját magukat a spektrumtársaik fölé helyezik. 

Advertisements
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s