Aspergirls – Szelektív mutizmus

Rudy Simone Aspergirls c. könyvében az Aspergeres nők és lányok problémáiról ír. A könyv egy teljes fejezeten át foglalkozik a szelektív mutizmussal – részletesen leírja az Asperger-szindrómával élők esetében a mutizmus általános kiváltó okait, valamint beszámol saját és interjúalanyai tapasztalatairól is. Bár a könyv kifejezetten a lányok problémáira fókuszál, a releváns fejezet bizonyos részei ugyanúgy vagy kevés módosítással SM-es fiúkra is érvényesek.

 „Kamaszkorban kezdődhet nálunk a szelektív mutizmus, illetve ekkor válhatnak gyakoribbá azok az alkalmak, amikor fellép. A mutizmust súlyos szociális szorongás váltja ki, ez tulajdonképpen egyfajta válasz a szociális kapcsolatokra. A veszély érzékeléséből adódó lefagyást az amygdala idézi elő, amelyet AS-sel élők esetében a többi ember jelenléte stimulál. Ami az NT-knek biztonságérzetet ad, azt mi fenyegetésként érzékeljük.

Minden AS-sel élő lány, akivel interjút készítettem, megtapasztalta élete során a szelektív mutizmust, néhányuknál most is fennáll. Az esetenkénti beszédre való képtelenség lebénítja az érintettek agyát és nyelvét, és ez rendkívül kellemetlen, de lányoknál annyival rosszabb, hogy tőlük inkább elvárják, hogy szociálisan versenyképesek legyenek, mint a fiúktól. (…) Egy nő, akihez beszélnek és nem reagál szóban, talán csak túl félénknek vagy barátságtalannak fog tűnni, de az is lehet, hogy azt fogják hinni róla, hogy értelmi fogyatékos. Egy olyan társadalomban, ahol nagyra értékelik a magabiztosságot, a félénkség és a visszahúzódottság zavarbaejtőnek tűnik és elhatárolódásra ad okot.”

Erről a szerző által megkérdezett interjúalanyok a következőképpen nyilatkoztak:

 “Nagyon sokszor blokkol le az agyam és ilyen esetben napokig nem tudom, mit kellett volna mondanom – képtelen vagyok folytatni a párbeszédet. Csak ismételni tudom az elhangzottakat, de nem tudok semmit hozzátenni” (Anemone)

“Nagyon sokszor történt ilyen gyerekkoromban. Ha valaki dühös volt, nem tudtam válaszolni. Csak gombóc volt a torkomban. Egy szót sem tudtam szólni.” (Sam)

Rudy Simone a következőképpen összegzi saját tapasztalatait:

„Nálam otthon lépett fel a mutizmus kiskoromban. Diszfunkcionális családban nőttem fel, gyakori volt otthon az erőszak, a kiszámíthatatlanság valamilyen formája. A testvéreimmel néha napokig vagy akár hosszabb ideig nem beszéltem, de nem vették észre vagy nem törődtek vele. Mindenki a saját problémáival volt elfoglalva. Az iskola volt a menedék, de aztán elkezdődött ott a bullying és nem volt hová menekülni. Előtte sokszor kimentem a környező erdőbe, de aztán azt beépítették lakótelepekkel és bevásárlóközpontokkal. A kamaszkorom elején a mutizmus a csúcspontjára ért, főleg akkor, amikor csoportban kellett lenni. Rajtam kívül mindenki laza volt, mindenki tudta, hogy mikor mit kell mondani másoknak. Nagyon kellemetlen volt. Ha néha előfordult, hogy magabiztosabb voltam, akkor valamennyire boldogultam, de ez ritka eset volt. Rendszerint nagyon rosszul éreztem magam, úgy éreztem, hogy nem tartozom közéjük. Ellenséges viszonyt érzékeltem a részükről.”

Egyszer azzal a kérdéssel keresett meg egy szülő, hogy a mutizmussal együtt jár-e a bénaság is. Ugyanis, mint írta, az ő gyereke (fiúról volt szó, de ebben az esetben nincs különbség) nem csupán nem beszél senkivel a családon és a közeli ismerősökön kívül, de a mozgása is rendkívül esetlenné válik akkor, amikor olyan környezetben van, ahol nem beszél másokkal. Mi több, sokszor csak szerencsétlen arckifejezéssel áll egy helyben és meg sem mozdul addig, amíg el nem rángatja valaki.

Mint arról Rudy Simone is beszámol, a mutizmus sok esetben nem csak a beszédet érinti.

 „A kényelmetlenség érzése fokozódott, és ennek hatására egyszer csak nem tudtam beszélni. A mozgásom is görcsös és feszes lett. Az agyam is leblokkolt – csak arra tudtam gondolni, hogy nem szeretnek engem. A többiek beszélgettek egymással, de azáltal, hogy én ebben nem vettem részt, nem láthatatlanná váltam mások számára, ahogy szerettem volna, hanem szociálisan alkalmatlanná. Nem voltam képes egyszerűen felállni és elmenni, olyan volt, mintha hozzá lettem volna ragasztva ahhoz a helyhez, ahol álltam. A többiek egyre csak bámultak, az arcukra volt írva a kérdés: “Mi baja van ennek a lánynak?” (…) Voltak, aki mindig odajöttek hozzám, csakazértis kérdeztek valamit, hogy beszéljek. Ekkorra már csak monoton hangon, pár szóban tudtam válaszolni, vagy ugyanazt mondtam, mint korábban valaki más. Vagy nevettem, ami valami fura vihogásnak hangzott. Közben biztattam magam: “Lazíts, nyugodj meg, mi bajod van?” Sajnos ha mindez elkezdődött bennem, nem múlt el addig, amíg azzal az emberrel vagy azzal a társasággal voltam, amely bennem mindezt kiváltotta. Csak később, amikor újra egyedül vagy egy közeli barátommal voltam, kezdtek lassan eloszlani ezek az érzések.”

Szóval a „bénaság” voltaképpen azt jelenti, hogy stresszhelyzetben nemcsak a beszéd, hanem a gondolkodás és a mozgás is leblokkolhat. Ez persze helyzetfüggő – jól ismert környezetben, pl. osztályteremben a beszédhiány mellett a gondolkodás, mozgás zavartalan lehet. De az iskolaudvaron már nagy eséllyel nem vesz részt a gyerek a közös játékban, hanem csak áll és nézi a többieket, esetleg egyedül sétál.

Ha engem egy tanár beszédre kényszerített (pl. azáltal, hogy elégtelennel fenyegetett), közel sem tudtam a saját magamtól elvárt szintet hozni, mert leblokkolt a gondolkodásom. Ennek eredményeként amit kívülállók sikerélményként könyveltek el (végre megszólalt) az számomra sokkal inkább kudarcot jelentett. Ezenkívül a saját hangomat sem olyannak hallottam, mint amilyen lenni szokott, és ez rendkívül zavart. Ezek hatására mindig elhatároztam ilyen szituációban, hogy többé soha nem szólalok meg.
A mozgás ugyanaz. Sokszor én sem tudtam csak úgy felállni és elmenni, vagy ha igen, akkor lehetőleg úgy iszkoltam el, hogy senki ne vegyen észre, vagy úgy tettem, mintha hirtelen sürgős elfoglaltságom támadt volna. Ahogy kikerültem a környezetből, következett a fokozatos megkönnyebbülés.

Az SM a társas kapcsolatokra is nagyfokú hatást gyakorol.

„A mutizmus minden barátságomat tönkretette, hiszen még a legjobb barát is belefárad abba, hogy állandóan furcsán viselkedsz és ezáltal őt is kellemetlen helyzetbe hozod. Ilyen esetek után mindig borzalmasan éreztem magam (…) Nem értettem, hogy mi a gond velem és hogy mások miért nem tapasztalják meg ugyanezt. Még a geek gyerekek is beszéltek, viccelődtek, nevettek, ha társaságban voltak. A mutizmus bennem a zavarodottság, a szégyen és az elidegenedés érzését keltette. (…) A mutizmus nem azt jelenti, hogy az érintettet nem érdekli a másokkal való kommunikáció. Az választható. A mutizmus nem az.”

A szerző tanácsai AS-SM-es lányoknak

„A párbeszéd készsége fejleszthető. A legtöbb párbeszéd olyan, mint az egy az egy ellen játék, nem mint egy olyan játék, amelynek egy szereplője és egy nézője van. Azt csak a játékos élvezi, a néző unja. Hallgasd, amit mondanak mások, és próbálj ne görcsölni azon, hogy te mit fogsz mondani. (…)

A mutizmust feltehetően a felnőttkor előtt ki fogod nőni , de ha nem, akkor is sokkal kisebb arányban lesz jellemző rád. A beszédre való képtelenség oka a zavarodottság, az, hogy nem tudod, mit mondj, hogy kételkedsz önmagadban. Úgy érzed, megreked benned a szó. Ne hibáztasd magad, amikor ez történik. Idővel el fog múlni. Ha olyan közösségben vagy, amelyben kényelmetlenül érzed magad (például egy buliban), menj el, ha megteheted. Menj haza, tedd be a kedvenc zenédet, vedd ölbe a macskádat vagy a plüssállatodat, írd le a gondolataidat. Ha van valaki melletted, akivel megoszthatod a gondolataidat, tedd meg, ha már újra tudsz beszélni.

Sok érintett mellett van valaki, aki megérti őket. De aki mellett senki nincs, annak is ott van a toll és a papír, vagy a laptop. Írj. Nekem, sok AS-es lányhoz hasonlóan, az írás jelentette a túlélést. Az írás értelmet ad a gondolataidnak – ha később elolvasod őket, látni fogod, hogy a gondolataid jelentős része ésszerű és igaz. Persze negatív gondolatokat is le fogsz írni – ezeket gondold át újra. Néha mindent szürkének látunk, néha színesnek. Bizonyos mértékben képesek vagyunk kontrollálni, hogy milyennek látjuk a dolgokat.

Ha nem írsz, akkor tedd azt, amit szeretsz csinálni – fess, táncolj, hallgass zenét stb.”

A mutizmus idővel jelentős mértékben enyhülni fog, majd nyomtalanul el is tűnhet.

Advertisements
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Kérdések és tévhitek | Asperger +

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s